Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nekrológ

2012.06.28

VARGA CSABA VÉGAKARATA - nekrológ

„Mintha szétszaladt volna a ménes.” 

Legutolsó szavai ezek Varga Csaba napokban megjelent utolsó könyvének. Akarva-akaratlan, számomra ez lett hatalmas életművének jelképpé zárult képsora. Bizony, a ménes szétszaladt, barátai, hívei megrémültek, mert egyszerre villant és dörrent fölöttünk az ég, mikor halálhíre váratlan szárnyra kelt. Teljes szellemi vértezetben, békében, két kezét mellkasára téve távozott el, mikor kilépett testéből - úgy halt meg, mint egy bölcs fáraó.

Ötven fesztiváldíjjal tarsolyában, filmes pályafutásának csúcsán fordult el társadalmi rangtól, pénztől, hatalomtól. „Úgy éreztem, ha tovább folytatom, ez engem megesz”- mondta. Tehetségét rendhagyó kutatásainak rendelte alá. Tárgyilagos humorral nyerte el olvasóinak figyelmét: „Az írás múltjának feltárása ügyében jogos lehet a velem szembeni gyanú, ugyanis a matematika tanáraként (s egykori sakkozóként) filmrendező, festő, grafikus vagyok, animációs filmeket rendezek, szobrászkodom, zenét szerzek, két kultúrtörténeti-kultúrfilozófiai nagyesszé kötetet, s egy kis verses könyvet is megjelentettem már (utóbbit csak gyerekeknek!), de még filmproducerként is dicsekedhetek néminemű nemzetközi hírnévvel. Bizony van itt minden, de híre hamva sincs írástudói teljesítménynek.”

 Akik ezek után tanulni mégis mellészegődtek, azoknak egészében változtatta meg életérzését, önmagukhoz való viszonyát, világszemléletét. Tárgyszerető stílusa, humora, izgalmas bizonyításainak sakklépései nyomán olvasói előtt kinyílt a világ, a mindenséggel kezdték mérni magukat. Tudása természetes rangot adott azoknak, akik megértették; egyik titka ez annak a szeretetnek, ami Őt a világban körülveszi.

Most, hogy utolsó könyvét  "A számjelek és a számírás története" címmel befejezte, lezárta munkájának egy fontos szakaszát. Ez a "Jel jel jel" című művével együtt olyan támpont az életművében, mint az óvilágban Héraklész két oszlopa.

Eredményeit kozmikus ihletésű képben összegzi. A megtalált összefüggésekből „úgy tűnik, mintha minden egy pontba tartana visszafelé a múltba. Sőt, valóban úgy fest, hogy minél régebbre érünk, annál nagyobb az egységesség. Mintha elegendő messzeségbe jutva egyetlenegy műveltségbe záródna össze minden. Mintha szétszaladt volna a ménes.” 

Varga Csaba sohasem politizált „direktben”, nagyobb távlatokban gondolkodott. Ez a Róla szóló megemlékezés egy kényes és reménykeltő tényt mégsem hallgathat el:

 A politikusok ma az adósságtörlesztések, a hiányzó tőke gondjával fekszenek, kelnek. Európát egyetlen lázálom gyötri: művelt népei békeidőben képtelenek önmagukat eltartani. A mi vezetőink azonban kivételes helyzetet élveznek. Kérdés, tudomást vesznek-e róla? Magyar hazánk tudósainak egy köre olyan őshonos műveltség folytonos jelenlétét tárta fel, amelynek szelleme magasabb szinten állt, mint a jelenkori; népünk beszélt nyelve olyan információkat hordoz, amelyekből a világ titkai kiolvashatók. Ennek a tudós körnek halála napjáig Varga Csaba volt az egyik fő alakja, az általa vezetett könyvkiadón keresztül sok kutató társának volt áldozatkész mentora. Ez a kör az utóbbi évtizedekben egy hatalmas szellemi tőkét állított elő.

Egyelőre nincs nyoma, hogy a politika felismerné és hasznosítaná ezt a tőkét, ennek a munkának az eredményeit. Úgy tűnik, az államadósság mellett egy műveltségbeli tartozás terheit is görgetjük magunk előtt. E leróható tartozás valójában összetartozást jelent; nem egyéb, mint tanulnivaló, esély a kitörésre. Már az általános iskolai tanítást is ennek a tudásnak szellemében lenne jó elkezdeni, ismerete egy életre kinyitná gyermekeink agyát, és mivel nem a gazdaságnak van műveltsége, hanem a műveltségnek van gazdasága, ezzel valóban megelőzhetnénk a világot. A felhalmozott, mégis múlandó anyagi javak helyett a szellemi kincseink okán nézhetne fel ránk a világ.

Ha megírta volna, ez lehetne Varga Csaba végakarata.

Mészáros Géza