Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zarándokútról

2012.07.04

Zarándokútról


Pontosan 1 hónapja, Teliholdkor írtam utoljára: indulásom napján. Azóta megjártam egy hosszú és gyöngyörű utat. Ezt a hosszú kimaradást a tegnapi Telihold után, egy hosszabb levéllel pótlom hát – hiába is, rövidebben nem is menne most... :)
 
Bizonyára érdekel, végső soron mit ad a zarándokút?
Most, hogy megjártam, van már róla tapasztalásom, igyekszem szavakba önteni.
Azt, amit keresel. 
S mivel mindenki mást keres – vagy más nyelven hallja meg ugyanazt –, mindenkinek mást. Mindenkinek mást, mégis ugyanazt: önmagadat.
Mert Te más vagy, mint én, én más vagyok, mint ő...  De mégis mindannyian önmagunk vagyunk! És ez így jó.
Minden kédésre, minden választ, mindannyian, magunkban hordzunk, saját belső bölcsességünkben. Csak nem férünk hozzá, mert méretes „vakolat” fekszik rajta: a társadalom, a környezetünk, a mindennapjaink, az elvárások, a megfeleléseink, félelmeink,... stb. vakolatdarabkái.
Nem kell mást tenni, csak megtisztulni mindettől – a fák és a természet energiái lesimogatják rólad!! – és máris visszakapod igazi önmagad, s önmagadból természetesen sugárzó belső bölcsességed.
És ilyenkor mindent tudsz, mindent élsz, mindent látsz, s ezért mindent elfogadsz.
Belső béke... :)
 
S hogy mi történik ezáltal?
Átminősülések sorozata: levedled bőröd, és minden nappal megújulsz...
Minden nappal egyre többet, egyre jobban LÁTSZ.
S ezáltal a dolgokhoz való viszonyulásod is megváltozik: bizonyos dolgok értéktelenségére rájössz és fölösleges kötődésed elmúlik; bizonyos dolgok értéke pedig megnő, aminek eddig nem tulajdonítottál nagy jelentőséget, hisz mindennapjaid részei. Mégis...

  • A hiányban megtanulod értékelni az észrevétlen bőségedet: a meleg étel, egy fürdő a kádban, az ismerős otthoni közeg, szeretteink közelsége...  Mindaz, ami megszokott volt, s most nincs veled, felértékelődik.
  • És észre veszel olyan dolgokat is, amik eddig talán nem voltak életed fontos része, de most azzá váltak, s helyet csinálnak maguknak a szívedben: az állatok társasága, a fák árnyékai, vagy épp eső elől megvégő, menedéket nyújtó ágai... A naplemente, a friss levegő, a Csend, és a folyamatos meglepetések.. :)

Sorolhatnám. Ezt mind újra és újra felfedezed. Amit gyermekkorodban már egyszer megtettél, de mára elfelejtettél: mindenre őszintén rácsodálkoztál, mindent élővé tettél, majd felnőtté vált személyiségedben helyet foglaló elméd zakatolása által elfelejtettél – most újra élővé válik. Élőbbé, mint valaha.
Mert ami egyszer élt, meghalt, majd felátmadt, az soha többé nem hal meg: örökké él!
 
 
Az erődben való gyaloglás nem más, mint egy gyógyító Fényfolyosó...
Minden lépteddel hátrahagysz valamit abból a nagy réteg vakolatból...
S mindez egyáltalán nem kell, hogy fájjon! :)
A fák tiszta energiájú levelei, ágai szépen lassan, rétegenként, észrevétlenül, szeretettel lesimogatják rólad a felesleget... Így adják vissza neked valódi önmagad.
 
És mi a végeredmény?
Te magad, igazi önvalód, jelenléted, örömöd, életigenlésed. Hisz minden, amit eddig a kint-be kapaszkodva kint éltél, bent-re kerül, s a részeddé válik: így élsz meg mindent magadban bent, örömmel, szabadon, a Jelenben ezután..
S önmagától kialakul a képesség benned, hogy örömödet leld mindenben. 
És ha belegondolsz, mi más is az élet célja??? Mint örömmel megélni azt??? ;)
 
S a legnehezebb benne?
Nem más, mint az elhatározás, hogy elindulsz, és a legelső lépés. Mert ehhez félelmeidet, ragaszkodásodat, biztonsági keretedet, kapaszkodóidat... elméd gyártotta korlátaidat kell átlépned.
De egy dicsőséges lépéssel már az Úton is vagy – mint megannyiszor már – és onnantól már minden a maga egyérteműségében megy is magától... visz... gyógyít... Jelenbe hoz...visszaadja rég elvesztett önmagad... És újra otthon vagy. :)
 
 
Mit ad tehát a zarándokút? 
Egy találkozást önmagaddal. Mert minden benned van – csak emlékezni kell rá.... ;)
És ahogy egyre jobban emlékszel, nem tudsz nem emlékezni arra a Gonviselésre, ami már születésed előtt óta, életed minden percében mindig is segített. Most újra testközelből érzed ezt a Gondviselést, ezt az Áldást, ezt az Erőt, ami folyamatosan kísér az utadon, és bearanyoz számodra mindent...
Ha hagyod. ;)
  
A zarándokút végül is egy csoda, amit önmagadnak készítesz, hogy megélhesd.
Mindenkinek csak ajánlani tudom!!!

 
Kincs
 

Ezt a verset az úton olvastam. Az egyik vendégkönyvbe írta egy zarándok a később érkező többi zarándoknak:
 

Mint bárki
Megyek az úton,
én is, mint bárki.
Nem is nagyon van
mMást mit csinálni.
A szembejövők
arcait nézném:
talán rájövök
mi van a végén.
Talán rájövök
és talán öröm,
ha előre tudom,
szembe majd mi jön.
Vállamat
nem húzza súlya:
Mindenemet
leraktam az útra.
Ragyogón jelzi most is,
honnan jöttem:
mindenem ott van
az úton mögöttem.
Semmit sem rakok el
belőle télire,
szegényen ér majd
a hír is, hogy vége.

Könnyű szívvel
könnyebb rajta lenni,
Megyek az úton,
bennem semmi, SEMMI!
 

 
 
(ui: többen kérdeztétek, hogy csapatban vagy egyedül? Én egyedül mentem, és mindenkinek ezt ajánlom szívből. Mert figyeld csak meg: amint bárki a közeledben van, elveszi a figyelmedet önmagadról. Egy ilyen úton pedig, ha akarod, nem más a cél, mint találkozni Igazi Önmagaddal! Érdemes kihasználni ezt a lehetőséget!)