Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szegedi papucs

2009.02.02

Az 1879-es árvíz után felélénkülő, az utcák kikövezésével a sártól megszabaduló Szegeden a szegény lakosság körében új lábbelidivat születik: a papucs. A törököktől eltanult alacsony sarkú, kevésbé kimunkált papucsot már a 16. század óta viselték Szegeden, de csak ház körül. A szegényebb, fiatal csizmadiák ezt az olcsóbban kivitelezhető papucsot kezdik formájában, anyagában variálni és tökéletesíteni úgy, hogy utcai viseletre, sőt ünnepi alkalmakra is megfeleljen.

Kép A papucsos kisipar, tanúskodván a török, balkáni kapcsolatokról, a Dél-Alföldön, elsősorban Szegeden ért el magas színvonalat. Már a török időkben készítettek papucsot Szegeden, diadala azonban csak a 19. században főleg a "nagy árviz" után kezdődik, amikor az iparosodási hullám hatására a város utcáit kikövezik. Azelőtt a sártengerrel borított utak miatt az asszonyoknak is csizmában, Kép bocskorban kellett járniuk. A papucs az asszonyok ünneplő viseletének jellegzetes darabjává vált. Ebben mentek a lányok, menyecskék, asszonyok piacra, táncba, templomba is. A papucs szépségét növelte az új, virágos hímzés, szalagozás vagy zsinórozás, a bojt, a csillogó flitter vagy a gyöngy. A fej díszítését általában a papucsos felesége végezte, aki anyagi helyzetük miatt dolgozótársa kellett, hogy legyen urának.


Variációk egy témára

A hódoltság idején úri viseletnek számító papucs felsőrésze bőrből, sarka vasból készült. (A népmonda szerint Szegeden Hóbiárt pasát papucsuk vassarkával verték agyon haragos menyecskék.) A felső részt keleti eredetű fordított varrással öltötték a talp visszájára a papucskészítő mesterek. A női ünnepi  papucs bársonyból, szövetből és ebelasztból (finom vászonanyag) is készülhetett. A  szegedi papucs különlegessége volt, hogy flitterrel és gyöngyvarrással is készítették.

  KépA szegedi papucs virágkorában rengetegféle papucs közül Kép választhattak a lányok, asszonyok. A selyömkendő, selyömkötő anyagából készült selyömpapucsot, a bársonypapucsot és a különlegességnek számító csillogó fliterrel díszített pillangós, másként aranypillés selyömpapucsot ünnepekkor vették elő, míg a szövetpapucs hétköznapi viselet volt, amelyet a férfiak sem vetettek meg. A díszes topánkákat főleg az eladósorban lévő lányok kedvelték, s bálokon, lakodalomban viselték. Azt tartották, hogy a Szegeden készített  papucs még a legsebesebb tánc közben sem esik le a lányok lábáról. A hímzett papucs a 20. században terjedt el, ekkor jelentek meg a mezei virágokkal, pipaccsal, nefelejccsel, kalásszal díszített darabok, melyeket szalaggal és bojttal cifráztak.


Egy ember kezében a szegedi papucskészítés sorsa

 

Kép A régi időkre nyúló mesterség fogásait ma már csak egy ember ismeri, az 1914-ben született Rátkai Sándor papucskészítő mester, aki közel 80 éve foglalkozik a lábbelik készítésével, s aki  hagyományos módon varrja, és nem ragasztja a papucsokat. Rátkai Sándor műhelyéből kerülnek ki azok a hímzett, fasarkú papucsok, amelyek továbbviszik e mesterség hírét. A papucskészítő mester nemzetközi vásárokra is vitte munkáit egykor, s egy ilyen alkalommal akár 200-300 papucsot is eladott. Sajnos mára nemcsak a papucsok iránti érdeklődés tűnt el, a mesterség fennmaradása is bizonytalan. A többszáz éves hagyomány megőrzésére hozta létre Szeged városa 2003-ban a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítványt fiatalok kitaníttatására, s a legutóbbi hírek szerint akadt is egy tanuló, aki a mester örökébe fog lépni. (Sajnos nem sikerült kinevelni az utánpótlást. Az alapok elsajátítása után a tanítvány elköltözött. Szerk. megj. 2008. április)
 

forrás: www.puszta.com/hun, www.szegedportal.hu