Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Új év - 2016.

2016.01.02
– Nem, nem! Az ördögbe, nem tizenöt, hanem tizenhat – hallatszik egy ideig, azután beleszokunk az új évbe, és továbbra is sikeresen elhessegetjük magunktól a gondolatot, hogy az idő múlik, és majd meg kell halni.
Mert ez a mi legnagyobb találmányunk. Hogy el tudjuk hessegetni.
Az ősember tízezer évekig bámult az égre, és ismerte az időt, de nem azt, amit mi ismerünk. Az ő ideje igazi örökkévalóság volt. Ugyanis el tudta helyezni önmagát a mindenségben. Mi azt mondjuk, nem ismerte a világot, a világegyetemet, annak működését, és tu­dat­lan­sá­gá­ban hiedelmekbe menekült. Igen. Ezt is lehet gondolni. De úgy is fordíthatjuk a dolgot, hogy a transzcendens a legmagasabb rendű tudás. Mert elrendezi a létezéseket és tör­té­né­se­ket a maguk természetessége, fontossága, ereje és helye szerint. Az ősember egy sor do­log­ban többet tudott minálunk, és már csak az a kérdés, hogy az a „sor dolog” fon­tos­sá­gá­ban megelőzte-e mindazt, amit azóta tudunk.
Megelőzi.
Szerb Antal írja valahol: „Csak egy maradt meg, ami közös minden emberben: a mese. A sár­ká­nyok és a tündérek mindnyájunkban egyformán bennünk élnek. Ha mélyebben ma­gunk­ba nézünk, a sárkány ott bent sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a re­pü­lő­gé­pek egy­szer­re mind elpusztulnának, a következő nemzedéknek talán már nem is volna semmi kép­ze­te a repülőgépről. De sárkányok mindig lesznek, amíg emberek élnek a földön…”
Így van ez valahogy. Mert a mi mindent tudásunk egyre kétségbeesettebb, egyre szá­nal­ma­sabb kísérlete a túlélésnek, egyre silányabb és vacakabb és elrettentőbb pótszere az ö­rök­ké­va­ló­ság­nak. Mert hát lássuk be: a transzcendens nem menekülés, hanem bizakodás és igazi hit. A „mindent tudás” pedig pótcselekvés.
Ez persze nem azt jelenti, hogy le kell nézni a tudományt. Csak annyit jelent, amennyit talán Newton hagyott ránk:
„Aki belekóstol a tudományba, ateista lesz. Aki fenékig üríti a tudomány kelyhét, a kehely alján meglelé Istent.”
Ezt kellene visszaidéznünk. Vagy ahogy kedves barátom szokta volt mondogatni, nem meg­ú­jul­nunk kellene, hanem visszarégiesülnünk. Így lenne jó nekivágnunk ennek az új évnek. A visszarégiesülés szándékával. Mert megfojt bennünket a sok újdonság, a sok tudás, és leg­in­kább a megszámlálhatatlan szándék a kielégülésre és örömre.
Amikor elhangzott az a sor, hogy „I can’t get no, satisfaction”, akkor született meg igazából a legújabb kor embere, és akkor már tényleg csak perceket kellett várni az ördögre. S a véle való szimpátiára…
Fontos tudni: nincsen ebben semmi keserűség, semmi bosszúvágy, csak felismerés és ki­áb­rán­du­lás. S leginkább a kiábrándulás szülheti az újat, de az új ma már nem lehet más, csak a régi. Mert csak a réginek van igazán értéke és becsülete. Ma már minden régi, ami fontos. Fontos igazán. Régi a nemzet, régi a hit. Régi az Isten, és öreg.
„Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.”
Ez a megőszült Isten maradt a mi reménységünk, még úgy is, hogy elhagytuk, kiröhögtük, meggyaláztuk és megaláztuk Őt.
De Vörösmarty minden éjjel feltámad, és húzatja a Vén cigánnyal a nótát, ami a miénk. Miénk minden régi nóta, csak nem halljuk még. De muszáj hinnünk benne, hogy meghalljuk előbb-utóbb.
Talán majd az idén. 2016-ban. Amikor egészen közel kerülünk régi világunk végső pusz­tu­lá­sá­hoz, és a hiénák csahos vihogása kíséri a végromlás némaságát. Igen. Eddig mindig végső pusztulásokhoz kellett közel kerülnünk, hogy ráébredjünk a lényegre. Jó lenne, ha meg­úsz­hat­nánk, de úgy tűnik, nem fogjuk megúszni most sem. Mert József Attila is csak egyszer té­ve­dett. Akkor, amikor leírta ezt:
„Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!”
Ez a legnagyobb, legvégzetesebb tévedés. Mert nem „még”, hanem MÁR nem nagy az ember.
Ebből a tévedésünkből hozzon vissza bennünket az új esztendő. És a nagy, szent kijózanodás.
 
Bayer Zsolt – 2016.01.02. 02:59 – Magyar Hírlap