Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az elengedés

2009.05.03

 

Olvasás közben, ha érzékeny vagy, önkéntelen érzelmi hullámok érhetnek el. Ne ijedj meg tőle, még akkor sem, ha akaratlanul magadat képzeled oda vagy ráismersz a te történetedre. Engedd át magadon. Tudd, hogy közben tisztítasz. Magadat és Mindent. A Mindenség része vagy, amiben sokan ugyanilyen mintákat hordozunk. Ha épp egy ilyen vagy ehhez hasonló esemény, pillanat, történés blokkolt le, ami miatt nem tudsz továbbfejlődni, amit nem tudtál megfelelően feldolgozni, most az oldást akár megteheted. Azt mesélték Neked is, ez az a pont, ami miatt "sérültél"...  hogy ez az a pillanat, ami miatt nem tudtál tovább fejlődni, megálltál, elérted képességeid határát. Talán emiatt nem sportolsz versenyszerűen, bár kipróbáltál már majd minden sportot... nem vagy zongoraművész, noha évekig zongoráztál... nem lettél semmilyen vezető, csak középszerű maradtál... nem tűntél ki a többiek közül semmivel, noha jók a képességeid... azért iszol, azért vered a feleséged, a gyereked, azért kezeled gyerekként a férjedet... azért kínzod az állatokat... vagy egyszerűen azt mondják, nem tudsz semmit felmutatni... Úgy tudod, ez a Te valóságod, a Te életed sora, a Te történeted... azt mondták, amiatt a gyermekkori törés miatt van minden... minden...

De a világ, amiben élsz, amit a valóságnak hiszel az az, amit meséltek Neked arról, hogy a dolgok így működnek. Csak elhitették veled, hogy ilyen gyermekkori múlttal a Te történeted csak egy egész életében sérült emberé lehet, aki minden kudarcát erre vezetheti vissza. Becsaptak. Életed újragondolásával, önmagad jobb megismerésével, ezeknek a mintáknak az elengedésével közelebb kerülsz önmagadhoz, és Istenhez, aki benned él. Hagyd, hogy az érzéseid elragadjanak, engedd meg, hogy angyalaid megszabadítsanak ezektől a rég beragadt helyzetektől. Csak engedd át magadon amint olvasol, csak mosson ki, áramoljon tovább, hogy megtisztulva továbbléphess, és folytasd az utad, amit Te választottál, hogy elérd a célt, amiért jöttél.

Elmúltam 5 éves. Már túl voltam anyám temetésén.

Elsírtam már az összes könnyemet attól való félelmemben, hogy egyik este apám sem jön haza többé.

Hála az angyaloknak, apám a karjára vett, és megmutatta anyámat a ravatalon. Majd lehúzta a jegygyűrűjét, és ráhúzta anyám ujjára. Mindenki hangosan sírt, zokogott. A szomorú, novemberi esős napon, az egész hatalmas gyászoló tömeg zokogott. Élt 22 évet... A ravatalon fekvő nő arca sápadt volt és nyugodt. Megjegyeztem minden részletét. Nem ő volt az. Egy idegen, szép nő feküdt ott, aki hasonlított anyámra. Ezt a nőt felőlem eltemethették a föld alá. Nem ő volt az. "Ő elment, örökre, sosem láthatod többé." Ezt mondta apám, amikor váratlanul megjött a munkából, a térdére ültetett, és - szintén angyali sugallatra - olyan őszinte volt, olyan furcsán komoly, olyan egyszerű, ahogy csak a legjobb barátok képesek egymással beszélni. Láttam az égő szemében a fájdalmat, éreztem erős karjában a szeretetet, a biztonságot. "Elment, örökre, nem láthatjuk többé... De mi itt vagyunk, nagyon szeretjük őt is és egymást... emlékezni fogunk rá mindig, mert akit nagyon szeretünk, azt nem feledjük el soha...soha..." - mondta.

Hiába vártam hát a kis testvér érkezését, elment anyámmal, mielőtt megjött volna. A napközben önfeledt, szabad gyermeket a környezete lépten-nyomon emlékeztette, miért kell rosszul éreznie magát. Sajnáltak. Nagyon sajnáltak. Suttogtak mögöttem. Bólogatva összenéztek vagy épp a fejüket ingatták szájukat eltakart kézzel... Furcsán néztek, mikor megtudták, ki vagyok. És ezt úgy megszoktam, hogy részemmé lett. Úgy egy évig talán, majd minden este üvöltöttem, sírtam egyedül, míg apám haza nem jött a munkából. Sose féltem sötét szobába bemenni, nem rettegtem szekrény, ágyalja sötétjétől, árnyaktól, árnyékoktól. Ma már tudom, vigyáztak rám. Több félelmet nem tudtam volna elviselni. Mert amiért sírtam, amitől rettenetesen féltem, hogy apám egy este nem jön haza, eltűnik végleg, ezt további félelemekkel már nem lehetett volna fokozni.

Kulcsom volt. Ha nem volt, nyitva hagytam a lépcsőházból nyíló belvárosi lakásajtó kis ablakát, óvatosan behúztam, és azon jártam ki-be. Élveztem a találékonyságom. Élveztem a szabadságom. A következő őszig óvodába kellett járnom. Hallottam, hogy az óvónők rólam beszéltek és sajnáltak. Emlékszem, az egyik gyerek szinte irigykedett emiatt... Azt mondta, nem is igaz, csak kitaláltam az egészet. Nagyon fájt. De lett egy barátnőm, Magdi, akihez gyakran feljártam óvoda után. A trafikban vettünk rágót, amit darabra adtak, és vagy elfeleztük, vagy felváltva rágtuk... Akkoriban mi nagyon önállóak voltunk. Egyedül jártunk pár utcányira óvodába, iskolába, nem úgy mint a mai gyerekek. Magdit talán azért küldték a segítőim, hogy egy biztos pont legyen az életemben. Mert első osztályos koromban nagyot néztem, hogy Magdi osztálytársam lett. Majd apám megnősült és a 2. osztályt már másik iskolában kezdtem a Tisza másik oldalán, Újszegeden. Csodák csodája, Magdi osztálytársam lett ott is. Nyáron odaköltöztek. Sőt, gimnáziumba is együtt jártunk vissza a belvárosba, de már csak párhuzamos osztályba.

Apám, drága kis Papi, nem ment el még úgy 23 évig. Megvárta még az unokákat. Új házasságával 7 évesen kaptam anyát, testvért, barátnőt, lélektársat egyszerre. Megmentésemre küldték őt, a földre szállt angyalt. De ennek kifejtése külön fejezet lesz. Apámmal és "új" életemmel együtt a félelem is velem maradt. Belém sütötték mint egy bélyeget, agyamba írták mint egy számítógépes vírust, ami nem enged a futó programból kilépni...  A tudattalanomban volt, velem élt, mozgott, mint egy testrész, időnként átvéve az irányítást, megmagyarázhatatlan féltésbe vetítve ki magát. 

Már elmúltam 5 éves, de még 6 éves se lehettem... Apai nagymamám szoba-konyhás kis házában magamban így elmélkedtem: Az élet így nem jó. Az ember teste nem jó. Az ember törékeny, érzékeny, tagjai berozsdásodnak, elromlik, elkopik, meghal... Növény kiszárad, állat elpusztul, meghal. Mi lennék szívesebben? Ami nem él. Üvegpohár? Porcelán bögre? Törik. Fa? Nem hajlékony, előbb-utóbb törik vagy kigyullad. Papír? Szakad, gyűrődik, elég. Fém? Hideg, rozsdás, nem hajlik. Madzag? Erős, de elszakadhat. Befőttes gumi! Ez az! Rugalmas, nyúlik. De megláttam a régi gumit kinyúlva, ragadósan, ami könnyen el is szakadt. Nem marad más hátra, maradjak mégis ember! Az összes közül még ez a legjobb. Mama is itt van, behunyt szemmel értem is imádkozik hátát a kis kályhának támasztva és szeret engem. És apu is jön értem, megígérte!

Elnéztem mamát, csodáltam minden mozdulatát. A kis konyha, ami az ő lakó- és hálószobája is volt egyben, mindig ragyogott a tisztaságtól. Rend volt, béke, nyugalom és csend. Különösen a csend maradt meg bennem. Majdnem 100%-os vakként, -  időben fel nem ismert, krónikus középfülgyulladás, majd műtét eredményeként vesztette el látását - tette a dolgát. Minden nap főzött, az ágyneműt kézzel mosta az udvaron a teknőben, a tejet  naponta felforralta, mosógép, hűtőszekrény még ismeretlen fogalom volt a 60-as évek elején nálunk. Rég ettem olyan foszlós kalácsot, amilyet ő tudott sütni. Még a kis boltba is elment egyedül, ami majdnem a Csillag térnél volt a sarkon.

A boltig hosszú, végtelennek tűnő utcák, kátrány szagú kerítések, estike, szegfű, jázmin, orgona, akác, hárs és olajfa illata váltakozott a kiskertek föld, hagyma, szagos szőlő, körte, alma illatával és az aszfalt forró, a kertek hűvös érintésével. Nem beszélve a Tisza langyosan lágy illatáról, ami a város fölött lebeg mindig. Majd minden sarkon artézi kút. Húzós csengő a kis kapuknál porcelán vagy fém fogantyúval. Akkoriban még "napsugaras" házak is voltak ott Fölsővároson. Az utcán a házak előtt kis virágos kertek. Esténként az artézi kútból kis locsolóval föllocsolták a járdát. Micsoda illat! Nem kellett érte fizetni vízdíjat sem. A boltban számomra gyönyörű halványzöldre festett régi bútor volt tele fiókokkal. Az üvegfiókokban a cukorkák, csokigolyók, a többiből a hüvelyeseket mérték. Meg nagy zsákokból a lisztet, cukrot. Nem is olyan rég volt! Mama házánál a kis út a háztól a kis kapuig téglával volt kirakva. Kis csosszanó léptekkel jött, nagy kulccsal a kezében. -Te vagy az kis Kati? - Csókolom! Honnan tudta? - Nem tudom, mögéröztem. - Na, gyere csak be, drága gyerököm! De vigyázz ott arra a téglára, ami kiáll, mög né botoljá'! Mer', "örrrdögbon" (ördög bújjon) az édös jó öreganyjába, én mindön nap mögbotlok benne!

Mama munkája végeztével behunyt szemmel ücsörgött a sötét szobában. Szemét pihentette, ahogy ő mondta. Közben imádkozott, elmélkedett magában, és csak Isten tudja, hol járt. Talán Balástyán, ahol ott kellett hagyni a nagy házat, a szabóműhelyt, a földet. Mert a tatát rábeszélték, adjon el mindent, jöjjönek föl Szegedre, dolgozzon inkább 3 műszakban a ruhagyárban. Jól jár. Így lett ez a kis, féltetős, szoba-konyhás kuckó a nagy házból. Tata ráment. Nemcsak ő járt így egyedül... Mindennek ellenére vagy éppen ezért szeretet és béke áradt mamából. Keveset beszélt, elfogadta a sorsát. Nem lázadt, nem panaszkodott, csak hagyta, hogy peregjenek a napok. Csak nővérével hallottam néha pörölni, aki rá akarta erőltetni a segítségét. Vakságában a teremtő meghagyta a fényt. Azt hiszem nemcsak abban az értelemben, hogy pusztán fényt érzékelt a szeme. A FÉNY segítette őt, hogy még évtizedekig türelemmel tegye a dolgát. Ő is tanított imádkozni, ahogy a másik nagymamám is. Azt igaz, furcsának találtam, hogy a keresztet a másik mama "fordítva" vetette. Kérdeztem is, mire kijavított. -"Ti vetitek fordítva, kislányom"... Anyai ágon a családom görög-keleti vallású volt.

Anyám elment, nem láthatom többé. De akit szeretünk, nem feledjük el soha... Ezt mondta apám, mikor a térdére ültetett. Ezt mondta az égő szeme is. Igyekeztem hát minden este felidézni anyám képét. Csakhogy észrevettem valamit, ami megrémített. Pár hét se telhetett el, már a hangját nem hallottam, hiába hívtam... Nem tudtam felidézni, hiába könyörögtem. Majd az illata tűnt el... Végül az arcát sem tudtam felidézni... Ez olyan rettenetes félelemmel töltött el, amit alig tudok kifejezni. Nem tudtam ezt senkivel megbeszélni. Azt hittem, valamit rosszul csinálok, vagy egyszerűen már nem szeretem őt eléggé. Gyakran így sírtam álomba magam azzal a bűntudattal, hogy anyámat jobban kellene szeretnem ahhoz, hogy itt maradjon a hangja, a képe, az emléke. A félelem mellé társult a bűntudat. Újabb testrészt neveltem hát a félelem mellé, ami a részemmé lett még vagy 40 évig. A feladat, az emléket megőrizni, szinte lehetetlen volt egy 5 éves gyereknek. Az új családban ugyanis egyetlen fénykép, egyetlen ruhadarab sem emlékeztetett anyámra. Maradtak ezért a gyökerek.

Gyökereim Battonyára, a kis határ közeli magyar-román-szerb nemzetiségi faluba kötnek. Szerencsére apámék minden szünidőben anyai mamámhoz küldtek, ahol semmi sem változott születésem óta. Ráadásul elsőszülött unoka voltam. Román vagy magyar, ugyanaz. A házak, a gazdasági épületek, a kamra, az udvar, a veteményes, a szokások, a hagyományok, mind majdnem egyformák. Csak a templomi szertartás rendje más, és az egyházi naptár. Ott románul beszéltek otthon, itt magyarul beszéltek itthon. A sok jószágot ugyanúgy szerették, becézték, a tort ugyanúgy ülték, a disznóölés ugyanúgy zajlott, mint másutt, az ételekben csak kis eltérés volt, a halottat sirató asszonyok siratták, virrasztották, a temetés után 6 hétre misét mondattak, majd megtartották az egy éves gyászidőt...  Egyszóval a hagyományt őrizték. Emlékszem, ha egy falat kenyeret leejtettünk és felvettük, illett megcsókolni. Engesztelésül. Sosem dobtuk el, ha megszáradt,  hanem a jószágnak adtuk.

Ezek a megmaradt szokások, ezek a megőrzött hagyományok őriztek meg engem. Ez adta a biztonságot nekem, innen merítettem időről időre. Majd 50 éve ugyanott mosolyog a falon anyám képe, mintha megállt volna az idő. Az egész falu ismerte mamát, a Flórica nénit és lánya, unokája tragikus történetét. "Ja, ő a kisunoka, aki...? Szegénykém..." Hányszor, de hányszor hallottam ezt! A biztonság mellé kaptam a sajnálatot útravalóul. Mindig emlékeztettek, mitől kell nagyon rosszul éreznem magam. A félelem, bűntudat mellé társult a sajnálat. Újabb testrész, ami szervesen beépült. Szinte mindegy, hogy ki kit sajnál. Az energiája ugyanaz.

Ilyenek vagyunk mi, emberek. Járjuk az utunkat, sűrű hálót építve közben minden kapcsolatunkkal. Minden újabb találkozás beköt számtalan másikat. Minden mindennel, mindenki mindenkivel összefügg. Mind tanulunk út közben. Egy biztos. A szeretet mindent felülír. Ma már tudom, mi az elengedés, mi a megbocsátás. Ezt szeretném továbbadni Nektek, akik ezt olvassátok. Mindenki a legjobbat teszi azon a szinten, ahol épp van. Nem ítélkezhetünk senki felett, nem bírálhatunk senkit, miért sajnált pl. egy kisgyereket... vagy miért iktatta ki a megboldogult édesanya fényképeit a gyerek életéből. Mind az utat járjuk jól, rosszul. Ezt minősítenünk, bírálnunk sem szabad, hiszen mihez képest is jó a jó és rossz a rossz? Mindenki önmagához képest tanul, fejlődik csupán. A legjobbat kaptam tehát mindenkitől. SZERETETET. Hogy ki, mit vegyített bele a felém sugárzott szeretetébe, az már az ő személyes története. A szeretet mindent felülír, mindent kibír, mindennél erősebb. Így aztán minden a javamra lett. 

A véletlennek álcázott segítségek révén állandó kegyelmi állapotban nőttem fel és élek. A nagymamák, anyukák, nagynénik mind őriztek valami titkot, amit megpróbáltak továbbadni az életük példájával. Szeretjük őket, és emlékezünk rájuk, mégha hangjuk, arcuk nehezen idézhető is fel már. Be-bevillan egy-egy pillantásból, egy-egy elkapott hangból, szófordulatból, illatból, ízből, hangulatból. Ott vannak ők mindenütt, mindenben. Ott vannak bennünk. Mind több és több részlet kerül a helyére, amikor napjainkban tudatosan vagy nem, de elővesszük régi szokásainkat, szép hagyományainkat. Kemencét építünk, kenyeret sütünk. Étkezés előtt imát mondunk asztali áldást kérve, viseljük nagyanyáink, nagyapáink viseletét. Figyelünk az Égre, igazodunk a Holdhoz, nemcsak ünnepeinken, hanem hétköznapi teendőinkben is. Így szeretjük őket, így emlékezünk rájuk igazán.  

...Utamat én is úgy építem, mint sokan mások. Az utat a Teremtő kis jelzőkkel tűzte ki. Haladok előre, de minden lépés előtt nekem kell lerakni a járólapokat magam elé, amire lépve el nem süllyedhetek. Néha nem látom a jelzőket, kissé elkanyarodok. Máskor rálépek. Volt úgy, hogy kidöntöttem, előreszaladtam, anélkül, hogy letettem volna a lapokat. Ilyenkor megsérültem, elestem vagy majdnem elmerültem, mert nem volt kellő alap a továbblépéshez, esetleg magammal rántottam szeretteimet. Volt, hogy vissza kellett mennem, hogy folytatni tudjam az építkezést. Ilyenkor már sosem volt az út ugyanolyan, mert a visszaút alatt sok minden megváltozott. De soha nem tévedek el. Mert aki a jelzőket kitűzte, figyel rám. Újabbnál újabb segítséget küld, ha nem kérem is, csak észre kell vennem.

...Soha nem adom fel! Hiszek, remélek, szeretek. És minden nehézség ellenére boldog vagyok, hogy nőnek születtem. Különös boldogsággal tölt el, ha segíthetek. Így él bennem tovább anyám, nagyanyám és dédanyám... így él bennem Nagyboldogasszony Anyánk...

 

Hála, hála, hála...

 

(Részlet Az elengedés című írásból)