Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az elfogadás

2009.05.25

Anyám halála után másfél évig ég és föld között voltam. Kicsit meghaltam, de mégis éltem. Hogy mi az az erő, ami megtartott, ami életben tartott, akkor még nem tudhattam. Kegyelmi állapot volt, amiben a legrosszabb rossz is javamra fordult.


Lezárult egy fejezet. Elkezdődött egy új. Miközben egyszerre zajlott két életem. Éltem a régiben is, de emellett folyt az új. A kettő közötti határ azonban élesen elválasztotta a résztvevőket egymástól, és közöttük állt egy kislány, alig 7 éves. Sok víz folyt le a Tiszán, mire e határ elmosódott. Fejlődésemben mindkettő egyformán meghatározó. Kifejlesztette bennem az érzékenységet a változásokra, de ugyanakkor rendkívüli alkalmazkodó készséget kaptam és azt, hogy könnyedén tudjak a két életem közt váltani. Ez a képesség azután átsegített és ma is átsegít a legnagyobb nehézségeken. Rugalmassá tett, de legfőképpen megtanított mi az elfogadás.


Már elsős voltam. Apu kézen fogott. Akit meglátogattunk, az lett az "új anyukám". Majd rövidesen teljesen megváltozott az életem.

Új családom lett.

"Új anyu" még egyetemista volt. Édesanyja, a későbbi
mami, pedig - noha boldog volt - mégis nehezen viselte, hogy férjhez ment a lánya. Egyszerre készen kapott viszont egy 7 éves unokát, aki leköti a figyelmét, akivel foglalkozhat, akit szeretgethet. Két évig náluk nevelkedtem. Vérbeli pedagógus volt ő is akár a férje, a későbbi tati. Mami megkezdte átnevelésemet. Tanítani kezdett. Később azt mondta, kis "vadóc" voltam, akit meg kellett szelídíteni.


A tanulás körül nagy botrányok derültek ki. Elsőbe az egyik belvárosi iskolába jártam, ahol kitűnő bizonyítvánnyal zártam az évet. Csakhogy másodiktól a Tisza túlpartjára költöztem mamiékhoz, miután apu megnősült. Az új iskolában azonban hamar kiderült, hogy egyáltalán nem ismertem a betűket, nem tudtam olvasni, rendesen írni sem. Hogy történhetett ez? S én elmeséltem. A tanítónő a terem melletti orvosi rendelőben töltötte az órák nagy részét, állandóan sírt. Majd mikor kikérdezés, számonkérés volt, és nem tudtam többedmagammal, amit elvárt tőlünk, tanítás végén kiállított minket a tábla elé, és ránk zárta a tanterem ajtaját. Azt kiabálta hisztériásan, hogy ez a büntetés, amiért nem tudtuk a betűket. Ez gyakran előfordult. Emlékszem, néha a fáradtságtól állni alig bírtunk, különösen amikor azt találta ki, hogy végig felemelt karral kell állnunk. Nem mertük leengedni a karunkat, nehogy meglássa, ha bejön, és estig bezárva tartson. A félelem leírhatatlan volt, és ha egyikünk elkezdte, mindannyian sírtunk. Utólag visszaemlékezve magam is döbbenetesnek tartom. Hogy történhetett ez meg a 60-as években Szegeden? Nem tudom jelentette-e valamelyik szülő a tanácsnál, hogy a tanítónő kínozza a gyerekeket. Utólag tudtam meg, hogy válófélben volt.

Azt gondoltam, kétfajta gyerek van,
jó és rossz, és ez így természetes. Jók, akik tudják a betűket, rosszak, akik nem. Őket nem szeretik, őket büntetni kell. Nem tudtam a tanítónő elvárásának megfelelni. Büntetést kaptam, tehát rossz vagyok. Ez csak fokozta a bűntudatomat.


Apu
igyekezett mindent megadni nekem. Nagyon szeretett. Gyakoroltuk a betűket, a számolást, az írást. Játszott velem, foglalkozott velem. Iskola után hatalmas szabadságom volt. A közeli téren játszottam vagy az udvaron, ha voltak lent gyerekek. Olyankor fékezhetetlen, eleven kislány voltam. Fára másztam, fogócskáztam, sikítottam torkom szakadtából. A fiúkkal is nagyon szerettem játszani. A szomszéd belvárosi házak minden zugát ismertem, gyakran a lépcsőházakban és pincékben bújócskáztunk, ismertük a titkos átjárókat egyik házból a másikba. Ez a nagy szabadság elfeledtette olyankor minden fájdalmamat.

De ez mind nem volt elég. Valami még nagyon hiányzott. Az ANYA.

Este mindig rám tört a félelem. Nem tudom, hogy általában gyerekkorból származik-e az ember szorongása. Csak azt tudom, hogy majd beleőrültem, annyira féltem esténként, hogy apu nem jön haza többé. Amitől félünk, az már megtörtént velünk. Semmi olyantól nem félünk, ami nem történt meg, mert fogalmunk nincs róla, mi lehet az, ami jön. Minden, amitől félünk, azt már egyszer átéltük és rettenetes volt. Minden, amit átéltünk, és rossz volt, előredobunk, és akkor megint megijedünk tőle. Mert az embernek megvan az a különös képessége, hogy a múltat kivetítse a jövőbe, és máris retteghet attól, hogy újra bekövetkezik. Ez az én esetemben anyám halála miatt kézzel fogható. Egy felnőtt tudatosan képes ebből kilépni. Ha lezajlik a gyászidő, általában magától vagy tudatosan, segítséggel szokott ez rendeződni. Mert tudnunk kell, hogy ami már megtörtént, az akármilyen rossz volt, meg van az az előnye, hogy túl vagyunk rajta, az már a múlt, túléltük, és ha megint bekövetkezne, azt is ki fogjuk bírni. A gyerek még nem tudatos. A gyereknek viszont még nincs akkora egoja, de közvetlen a kapcsolata az égiekkel. Mivel még teljesen nyitva van, állandó kegyelmi állapotban van. A gyerekre jobban vigyáznak az angyalok. Utólag tudom, hogy vigyáztak rám, mert sok veszélyes helyzetet megúsztam nagyobb baj nélkül. De ez mind nem elég. Valami még nagyon hiányzott és az az anyai öl, az anyai ölelés, az anyai szeretet. Ez is hamarosan megérkezett új családommal.

Mami sokat mesélt az életükről, nagyon szerettem hallgatni. Pl a menekülésről, az ausztriai átmeneti szállásról, majd a hazatérésükről. Elmehettek volna az országból, mert tati sváb származása miatt kitelepülhettek, de nem hagyták itt a gyökereiket. Visszahúzta őket a szívük, a magyar identitásuk. Erről is sokat tanultam tőlük. Ő a nagyapját hallgatta szívesen, ahogy mesélt a régi dolgokról. Én odabújtam mellé a nagy ágyba, átölelt és mesélt olyan szépen, színesen, hogy megelevenedett előttem minden. Ölelgetett, csókolgatott nagy szeretettel, a fejemet a mellére vonta. "Ez gyógyítja a beteg, rossz szívemet." - mondogatta. Érdekes. Ezen sokat gondolkoztam. Nagyon jó szíve volt. Olyannyira, hogy amikor megtudta, hogy a lánya megismerkedett egy fiatal, jó képű özvegy férfival, (apuval) és a dolog komoly lett, azt mondta a lányának (anyunak):
ha szereted ezt az embert, aki elvesztette a feleségét, a leendő gyerekét, csak akkor menj hozzá, ha ezt a kislányt is szeretni tudod. A férfival együtt ezt a kislányt is.

És ez így lett...

Hétvégeken hazavittek apuék. Így ismerkedtem az új anyukámmal. Mami mint nevelésem fő irányítója azt mondta, a gyereknek magázni illik a szüleit, így adva meg a legfőbb tiszteletet. A tőle telhető lehető legjobbat akarta. Nagyot is nézett apu, akit addig tegeztem 7 éven át, majd egyik hétvégén elkezdtem magázni. És anyut is. Sőt, édesanyai mamámat is, akinek elsőszülött unokájaként nemrég még a hátán lovacskáztam. Képes volt négykézlábra ereszkedni a nehéz fizikai munkától fiatalon rokkant mamám a kedvemért!
Nehéz volt áttérnem egyik életemből a másikba. Mert minden iskolai szünetet mamáéknál töltöttem falun, ahol születtem, s ahol 4 éves koromig laktunk. Eleinte nagyon nehéz volt. De idővel nagyon megedződtem. Alkalmazkodó képességem kifinomult. Megtanultam a két élet közt váltani. Mindkettőben otthon voltam és egy idő után képes lettem kicsúszni mindkettőből és átcsúszni a kettő közé. Ebből lett az én életem.

Az első este volt mindig a legnehezebb és aztán az utolsó, közvetlenül az első előtt. De reggelre mindig minden egyszerű és világos lett, a helyemre kerültem egyszeriben. Ki segített át az első éjszakán és altatott, ringatott, ölelt, vigasztalt? Ki melegítette meg a kályhánál téli estén a derékaljamat? Ki leste, fülelte éjjel is ugrásra készen a lélegzetemet? Ki takargatott éjjel is óvva, szeretettel, ha lecsúszott a dunna, míg izzott a kályha, hogy hajnalra kihűlve a kitakart gyermektest meg ne fázzon... Ki hozott megnyugtató álmot a szememre, hogy reggelre ismét a helyemen legyek? Ezer és ezer kérdés. Ugye ráismertek? A tiétek volt? Pedig
az én mamám volt az. Mégis hogy hasonlíthatnak ennyire? Mert a Nagy-Anya tette, tetette vele és teszi ezt velünk. 
Nagyboldogasszony Anyánk, a Mi Égi Anyánk és Királynőnk, Ő működik bennünk. Őt kell működtetni magunkban. Az Egy Isten férfi oldala az, aki elküldött, ha úgy tetszik leküldött a magunk választotta családba, életbe és női oldala az, aki befogadott újszülöttként a földi életbe, aki itt megtart minket a szeretetben, vigyáz ránk, és aki elkísér, ha menni kell az utolsó útra. Akkor is ott lesz. Ezt soha ne feledjük. Ő nyilvánul meg nagyanyáink, anyáink minden tettében, szerető gondoskodásában. De ő nyilvánul meg ugyanakkor az édesapákban is, akik anyai/női felüket működésbe hozzák, midőn csecsemőt, gyermeket pelenkáznak, etetnek, vigasztalnak, ölelnek, énekelnek vagy mesélnek, egyszóval "anyai szerepet" végeznek.
Hétvégeken anyuval egyre jobban összebarátkoztunk. Felnéztem rá, csodáltam őt. Női példaképem lett. A rendszer nagyon jól működött: iskolaidőszakban mamiéknál, hétvégeken anyuéknál, majd szünidőkben a falunkban mamáéknál. Mellesleg anyu is abból a faluból származik, ahonnan én. Majd 2 év elmúltával mikor apuék jöttek értem, hogy hétvégére hazavigyenek, mamiék kiküldtek a szobából, mint amikor fontos, nem gyerek fülének való dolgokról esett szó. Ilyenkor azt mondta, "zsindely van a háztetőn..." Kiszűrődött a heves beszélgetés, anyu sírt is talán. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Nagyon féltem, hogy rosszat csináltam. Olyan nagyon meg akartam felelni, hogy szeressenek. Akkor még azt hittem, mert azt tanultam, ez így működik. Valamit valamiért, adok-kapok alapon. Végül megszületett a döntés, mami hazaengedett apuékhoz, átengedte a nevelésemet, mivel anyu befejezte az egyetemet, és már tudott velem foglalkozni. Mert azzal a férfival együtt ezt a kislányt is elfogadta, sőt nagyon-nagyon szerette... a mai napig.

 


Felnőtt koromban rá kellett jönnöm, sokáig rosszul szerettem.
A megfelelni akarás volt mindennek a kiindulópontja. Azt pedig az elvárások fejlesztették ki bennem. Elvárások azért lettek, mert már szüleim, azok szülei és azok szülei is... elvárások szerint éltek. Ha ennek nem tudunk megfelelni, jön a bűntudat. Felnőtt korára mindenki elvesztette önmagát, ki ő valójában, miért született le ide. Kezdetben kisgyermek korban még tudtuk ezt, de később elfelejtettük, elfelejttették velünk. Sírtunk, hogy észrevegyék, ébresztgettük szüleinket, de aztán feladtuk. Ők is csak azt adták tovább, amit tanultak.  
Rosszul szerettem, mert ha valamit tettem, azért tettem, hogy megdicsérjenek, hogy tetszést váltsak ki, egyszóval azért, hogy szeressenek, vagy még jobban szeressenek. A szeretet: mindent odaadni és nem kérni semmit sem. Azért szeretni, hogy viszontszeress, kétes manipuláció, és egészen biztos, hogy visszafelé sül el. Súlyos csapda a büntetés-jutalmazás (a büntetésen alapuló) nevelési rendszer. Az is hazugság volt, mikor azt hallottuk, "ne nekem tanulj" vagy "magadnak tanulsz". Ugye ismerős? Hogy tanulhattam volna magamnak, mikor osztályzatot kaptunk, amivel otthon el kellett számolni?  
Ezért a szeretetet, ami felém áradt, görbe tükröm vetítette vissza.

Mami szeretete teljesen betöltött. Figyelme mindenre kiterjedt. Tanított szépen ülni étkezésnél az asztalnál. Két nagy könyvet kaptam a hónom alá kipróbálásra a késsel-villával evéshez, hogy megmutassa, hogyan nevelték az apácák őket. Nekem annyira tetszett a dolog, hogy magamtól is kértem párszor a könyvet. Ma is gyakran eszembe jut, ha könyökükkel lökdösnek étkezésnél az emberek. Nem volt ilyen mamijuk...Tanítóképzőbe az apácákhoz járt. Mami nagyon értett a gyerekek és a felnőttek nyelvén. Példabeszéddel tanított. Idős koráig nem szűnt meg az embereket meggyőzni arról, mennyire fontos a szeretet. Az ő élete is példa volt arra, hogyan lehet szeretetben, békében élni házasságban anélkül, hogy felrúgnánk azt, amikor a nehézségek próbára teszik. Tudom, hogy a nehézségek azért jönnek, mert mi ezt választottuk, hogy tanuljunk és együtt fölé emelkedjünk a problémáknak. Ami nem biztos, hogy a házasság, kapcsolat megmaradását jelenti. De ehhez feltétlen két ember kell. Két teljes ember, akik együtt Egyek. Hogy is van ez akkor?
 
Ha a kapcsolatban két fél ember próbálkozik, akkor az már régen rossz, a kapcsolat "megmentése" nemigen fog sikerülni. De ha Egyek, akkor minden képzeletet felülmúlva bármire képesek. De csak együtt. Mit jelent az a kifejezés, hogy rész az egészben? Önmagamhoz mérten nem vagyok rész, az egészhez és/vagy a többi részhez mérten vagyok a része valaminek. Az egészben a 2 rész mindig a másikhoz képest kifejezett rész. Nem is tudjuk, hogy mi mindent leír csodálatos anya-nyelvünk.  A tér-fél pontos kifejezés, valóban 2 egybevágó fele az egynek. Házas-fél, ügy-fél, stb is ilyen egyforma 1/2:1/2 arány kellene hogy legyen. Akkor tárgyal azonos szinten, mellérendelt szinten egymással két fél egy ügyben, ha ügy-fél. Ha alá-fölé rendeltek valamiért, az már más. Nem ügy-fél. Ismert kifejezés a szerződésekben "a két fél, a felek 1/2-1/2 arányban tulajdonosok". De lélekben nem? Csak az anyagban? A házas-fél szó mögé nézzünk. Ha elválnak, a ház is fél, és ők is külön egy-egy fele az egésznek, a házasságnak. Annak az álomnak, amit Együtt kívántak megvalósítani akkor, Egy-kor, amikor Egy-bekeltek. Hogyan lesz a kettőből egy, aztán megint kettő? Hogyan és hol romlanak el a dolgok? Nem is biztos, hogy elromlanak. Csak a két egyéni út, ami egy időre Egy-esült, már nem ugyanúgy folytatódik tovább. Külön ösvényen fut, párhuzamosan vagy néhol keresztezve egymást egy-egy ponton. De tudnunk kell, hogy ugyanoda vezet. Csak az egyik hamarabb ér célba, a másik tesz kitérőket. Az egyik levágja a kanyarokat, mert már ismeri, és gyorsabban haladhat. A másiknak még időznie kell itt-ott, hogy még több ismeretet gyűjtsön, hogy biztos lehessen benne, jó az irány. Akkor hogy is van ez? Rengeteg a titok. És nem is mindent kell tudnunk. Mert a két útnak el kell válni olykor ahhoz, hogy a célban ismét összefuthassanak.

...Én mint rész az egészbe
Krisztus testében élve
Szolgálatom végére érve
Visszatérek az Egységbe...


Megtanultam és számomra természetes, hogy két ember
idős korban is szerelemmel szeretheti egymást, szerelemben élhet, nem kell elhidegülni, nem kell unalmassá válni. Naponta láthattam, nem titkolták, hogy szeretik, megölelik, megcsókolják egymást. Ha elmentek egymás mellett, a lakásban is megérintették, megsimították egymást. Ahogy kínálkozott.
Mami nagyon vidám, jó kedvű, okos asszony volt, tele energiával, optimizmussal, szeretettel. Énekelni is szeretett. A nagy három lábú zongorán, ha tati játszott, mami mellé állt és gyönyörűen énekelt. Közben szerelmes pillantásokat vetettek egymásra. Nagyon sokat mókáztak, nevettek. Tatit mindig megnevettette a vicceivel, mert megmaradt benne a gyermeki lélekrész. Sokszor folyt a könnyünk, görcsben maradtak arcizmaink, annyit nevettünk. Szórakoztató volt, kreatív. És mindvégig nő tudott maradni, ízig-vérig asszony.

Mami mesélt arról is, milyen
mások a férfiak, mint a nők. Milyen máshogy gondolkoznak, milyen másként éreznek, és értékelnek dolgokat. Azt mondta, ez a különbség így normális, így jó. A férfi és nő kiegészítik egymást, egymás nélkül nem boldogulnak, és ha nincs társuk, folyton csak keresik egymást... Felhívta a figyelmemet már kislány koromban, ha özvegy vagy agglegény vendégünk volt, miről látszik meg még öltözékükön, viselkedésükön is, hogy nő nélkül élnek. Vagy a női jelenlét hiánya miben nyilvánul meg egy lakásban? Más a hangulata, nagyon hiányzik onnan valami, ami nem mindig kézzel fogható, és ez egyszerűen érezhető.

Mamitól hallottam, hogy a nő a gyengébb nem, a férfi az erősebb. A nőt a férfi megóvja, megvédi, biztonságot ad, amikor a családnak "megteremti" a feltételeket. A nő működteti azt. A nőé a család összetartása, az otthon, a háztartás. A férfi kibocsát, a nő befogad.
A férfi a tűz, a szikra, a gondolat, az akarat, az ötlet, az idea, a nő a víz, ami kiegyenlít, kisimít, elrendez, megold, megvalósít, felold, tisztít. A férfi a gondolatát, tervét a nővel megvalósítja, azaz együtt képesek teremteni. A kettő együtt képes hatni, ha megvan az egyensúly. A férfi a nőnek járó tiszteletet mindig adja meg, engedje előre, segítse fel a kabátját, előre köszönjön, a nőt bal oldalán kísérje a férfi... -hallottam mamitól. A nő pedig tudjon felnézni az urára. Legyen miért felnéznie az urára ahhoz, hogy szeretni tudja majd akkor is, ha már ő lesz a gyengébb, mert pl. megöregedett. Ha ez hiányzik, az a házasság, kapcsolat beteg és nem a szerelem, szeretet tartja össze, hanem valami más. Az ilyen kapcsolatban mindig sérül legalább az egyik fél. Megtanultam mamitól, és - ma már meg is tudom ezt fogalmazni - a nőnek járó tiszteletet különösen akkor képes a férfi megadni, ha a nő ezt "sugározza", óhajtja. A férfira a nő akkor tud felnézni, ha a férfi azt "sugározza", kiváltja. Tehát ha mindenki a helyén van, akkor képesek jól működni a dolgok.

Megfigyeltem, hogy tatival kis levélkéket hagytak egymásnak, ha valamelyikük előbb ment el otthonról. Kedves kis figyelmességek voltak ezek, a fontos hétköznapi közlendők, teendők és bevásárlólista mellett. A férfi és nő különbözőségéről jut eszembe ez a kedves kis történet. 7 éves koromban, nőiségem bimbózása előtt, de női tudatom, lelkem élesztgetésekor mint cinkos kis nőtárs, hagytam a konyhaasztalon az alábbi levélkét ákom-bákom írással:


"TATI MÁR MÁSODSZOR VAGY HARMADSZOR HAGYOD A LEKVÁROS TEKERCSET A TISZTA ABROSZON!
...A FÉRFIAK NEM TUDJÁK A NŐK DOLGÁT."


Ezt a levélkét a mai napig őrizgeti anyu, sok más emlékkel együtt.


Kapcsolatom anyuval nagyon meghitt és erős lelki kapcsolat. Minden betegségnél ő ápolt, ő kelt fel éjjel, ha belázasodtam, ő tanított meg sok mindenre, ami az élethez kell, vigasztalt szerelmi bánatomban, ő vett az ölébe még akkor is, mikor nehéz vizsgák előtt izgultam 22 évesen. Ő az, akire vártam. Ő volt velem segítésemre mindkét szülésem után 2 hétig. De ott volt minden esetben, amikor kisebb-nagyobb műtét után kitoltak a műtőből. Honnan tudta, hogy mikor? Megérezte. Biztonságot adott. Igazi lélekrokonság a miénk, ha van ilyen. Felnőtt koromig valósággal azonosultam vele. Hálás vagyok neki, hogy ilyennek nevelt, amilyen vagyok. Hálás vagyok, hogy apámat boldoggá tette. Meghitt barátnői viszonyunk sok gyönyörű emléket rejteget. A feltétlen szeretet volt az, amit éreztem és érzek iránta, és ami belőle is árad. Ez a szeretet soha nem bírál felül, csak elfogad és csak ad, nem vár el semmit. Elfogad, megbocsát, befogad és elengedni képes, ha eljön az ideje.. Egyetlen gyermeke vagyok. Hálát adok az Égnek, hogy őt küldte megmentésemre. Vagy én választottam őt? Az Ég tudja csak, ki kit választott. Sokan a szülő anyjuktól a töredékét sem kapják annak a szeretetnek, amivel ő engem elhalmozott.

 

Hála, hála, hála!!!


2009.05.25.