Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGY - az út (Zarándoklat 2.)

2011.03.26

 

Egy – az út

 

A Kereszthez (Zarándok kereszt) most a hegy mögé (Olajhegy) vezető úton indultam. Arra kellett mennem, bár tudtam, hogy az egy ritkán használt, nem kitaposott kerülőút. Néha marhalegelőn kellett átkelni, máskor kerítést kellett kikerülni. Többször elvétettem és letértem az útról, de a Kereszthez végül hátulról érkeztem meg. Hálát adtam, hogy különösebb bonyodalom nélkül felengedtek. Lefelé már azon az úton igyekeztem, amiről a „Zarándoklat” szól. Ezen a járt úton azonban nem mehettem soká. Eltűnt. Egész egyszerűen azon a helyen, ahol a zarándoklaton majdnem elpusztultam, ahol egy felismerés és az ima segített, ott véget ért az út. Pontosan ugyanazon a helyen, mert ráismertem az ismeretterjesztő táblára, ami a fákról és a madarakról szólt. Az érzés is ismerős volt, de már nem engedtem, hogy leterítsen. Többször meggyőződtem róla, hogy nincs másik út, ami van az pedig véget ért. Az fel sem merülhetett, hogy visszaforduljak a Kereszthez és a kerülő úton menjek vissza. Megint próba következett. Hit próba. Mikor a kétség közeledett, megint imádkozni kellett és megőrizni a belső békémet. Végül kiutat találtam. Igaz, ez az ösvény majdnem egy ház udvarába vezetett, és egészen másfelé, a másik falu központjába érkeztem meg.

 

Ezután egyből a templomba mentem. A Szentlélektől kértem segítséget. Szívemben szeretettel tisztánlátásért imádkoztam, és kértem, mutassa meg, mi a feladatom. A válasz "csak szeretni... az Egy szeretetforrásból meríteni és továbbadni."

 

Legközelebb a házunkkal szemben levő hegyre indultam túrázni. A favágók módszeres faritkítása folytán elég szomorú látvány fogadott. A széles erdészeti út mentén sorban a kivágott óriásfenyők gyantától vérző csonkjai ágaskodtak. Felindultságomban kezemet rátettem némelyik sebre és bocsánatot kértem tőlük. Megköszöntem, hogy éltüket adták az emberért és a fák szelleméhez szóltam, bocsássanak meg nekünk. Föld Anyának is hálát adtam e bőségért és szeretetet küldtem felé. Az út egy helyen megint elfogyott. Az érdekes alaprajzú temetőre nyílott onnan kilátás. Valamire nagyon emlékeztetett.

 

Miután kétszer megismétlődött, hogy elfogyott az út amin mentem, mi több egy olyan út is, amin nemrég még jártam, eltűnt – elvégeztem egy gyakorlatot. A hegyoldalban, a fenyőerdőben találtam egy alkalmas helyet, egy kivágott, hatalmas fa tövét. Letelepedtem a napon, hagytam, hogy átjárjon a fénye és melege, elmondtam a Napba állás imát és hálát adtam Föld-Anyának az életért. Vártam. Mikor a békém teljes lett, egy magas, meredek sziklafalon ültem Görögországban és a Földközi-tengert néztem. A forró szelet éreztem magamon és a fűszeres illatot. A szikla tövénél a hullámok magasra csaptak, majd a homokot magukkal húzták a mélybe. A sötétkék tengeren a hullámok hófehér tarajai fogócskáztak. Végtelen nyugalom és szeretet hullámzott bennem. Elérkezettnek éreztem az időt, hogy találkozást kezdeményezzek a fátyol túloldalán levő vezetőkkel és segítőkkel. Legalábbis emberi érzékszerveimmel próbáltam megsejteni valamit. Felidéztem a fátylat, ami elválaszt tőlük és engedtem, hogy közeledjen. Mikor már alig egy méterre volt tőlem és eltakarta a tengert, kitártam a két karomat. Az ujjaim és a tenyerem bizseregni kezdett. Hát itt vagytok?- kérdeztem. Válaszként a színek kavalkádja hullámzott és táncolt becsukott szemhéjam mögött. Mintha egyenként mind bemutatkoztak volna. Ismerőssel is találkoztam, ő gyakran velem van. Üdvözöltem őket és mélységes meghatottságot éreztem. Szeretetet és örömöt küldtek felém a fátyol túloldaláról. Ilyesmit akkor érez az ember, amikor hosszú útról hazatérve körülveszik szerettei, ölelgetik, egymás szavába vágva kérdezgetik, meséljen élményeiről. Tudtam, hogy 3 percnél tovább nem maradhatok, ezért sajnálatomat fejeztem ki, amiért nem értem a nyelvüket. Kértem, hogy küldjenek jeleket és megkérdeztem, hol keressem egyáltalán őket. Hatalmas szél keveredett felém és megértettem: tehát a természetben. Megköszöntem, hogy találkozásunk sikeres volt és visszahúzódtam.

 

Másnap délután megint útra keltem. A házból kilépve segítséget kértem, merre induljak? A Kereszthez vagy a házzal szemben levő hegyre, ahova előző nap? Ahova előző nap. A dzsekim fel se vettem, gyönyörű kék ég, tiszta tavaszi idő volt. A másik kezemben fényképezőgépem és egy kis zacskó. Mária kidobta az elnyílott, ajándékba kapott sárga primulát, de nem bírtam a szemétben hagyni, inkább kiszedtem egy zacskóba azzal, hogy a hegyoldalban egy alkalmas helyen elültetem. Még ha nem is élné túl, de méltó helyre kerülne. Kértem, hogy mutassák meg, hova.

 

A szokott úton indultam el immár harmadszor. A széles, kényelmes erdészeti úton haladtam, ami jól karbantartott a nagyüzemi fakitermelés miatt. Ott, ahol elfogyott az út, elidőztem kicsit. A falu temetőjére onnan jól ráláttam. Naponta ott járunk el mellette, de fentről egészen más volt. Volt benne valami, ami megfogott. Szabályos, nagyon is szabályos alaprajza volt. A temető ugyanis egy templomot rajzolt ki. Legkedvesebb földi segítőm kérdezte nemrég, csak nem kelta temetkezési hely volt ott? Hamarosan ki fog derülni. Ezt másnak is látnia kell! Fotózáshoz kerestem a jó kilátást és észrevettem egy ösvényt. Miért is ne? Van még másfél órám fél 3-ig, nekivágtam az útnak. A favágók módszeresen ritkították az erdőt, az ő útjukon mentem. Rövidesen egyre meredekebb hegyoldalban találtam magamat. Amatőr túrázók azt hiszem ezt „láncos” útnak neveznék, de akár állatcsapás is lehetne. Éppen két lábnyom szélessségű. Szédítő mélységben láttam magam alatt a falut. Az ösvény kényelmesen, de határozottan emelkedett, de fent még nem látszott a hegytető. Nem tudtam hova megyek, csak engedtem, hogy vezessenek.

 

A mélyben már látszott a faluközpont, a templom. Felette a keresztnek is hamarosan látszania kellett. Az út egyre meredekebb lett, végül elfogyott. Ezen már meg sem lepődtem. Naponta megesik velem. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy vége, akkor visszafordulok. De megértettem, hogy ez jel, hogy keresni kell valamit. Megláttam fent egy farakást és gondoltam, a favágók oda felmentek és felrakták valahogy. A dzsekimet felakasztottam egy ágra és megkerestem a legbiztonságosabb megközelítési módot. A farakás egy széles erdészeti út mentén állt. Épp kifújtam volna magam, hogy visszanézzek a falura, amikor az út túloldalán a hegyodalban egy sziklakövet és kis keresztet pillantottam meg. Mintha sírhely vagy emlékhely lett volna. Odamentem. Meglepetéseim egyike, hogy a dzsekimet és fölsőmet a kis út végén hagytam ugyan és az egyik kezemben fényképezőgéppel indultam tovább, de a másikban viszont egy kis zacskót szorongattam. A primulát. Teljesen megfeledkeztem róla. Kerestem egy követ és kis gödröt kapartam a primulának. Elültettem a sírkő mellé. Méltó hely az ártatlan virágnak. Megvallom, közben kissé meg voltam illetődve. Egyre csak azt kérdezgettem, miért vezettetek fel ide, miért kell most ezt csinálnom? Felküldtetek ide, hogy virágot ültessek egy ismeretlen sírra? Csak ekkor néztem meg a nevet a táblán. Franz Rieger. Egy betű híján a nagyapámé… Aki ismerte, tudja, hogy most a szeretetre gondolok…

 

Utak, tévutak, kerülőutak… járt utak és ismeretlenek… utak, amik völgyben futnak, és utak, amik fent kanyarognak…  út, amit a víz elmosott és ami a hídon áthozott… út ami a templomba vezet, út ami imára kulcsolja a kezet… Mit jelent az, hogy az út elfogyott?…

 

Nincs másik út! Nincs más út! Csak EGY út VAN a SZERETET. Jézus maga a szeretet. Az Ő tanításain keresztül juthatunk el Istenhez, az EGY szeretethez, a forráshoz.

 

„Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az utat? Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem ha én általam. ” Jn,14:5-6

 

„Ma van Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, az Angyali Üdvözlet napja. Gábriel Arkangyal bejelentette Máriának, hogy Fiat szül. Az Új Ember - az Üzenet. Új Emberhez a gyümölcsöt be kell oltani, méghozzá Nemes Maggal. „

 

Másnap egy falubeli túrázótól a hegyeen megtudtam: A favágót ülve találták meg azon a helyen. Azt hitték elbóbiskolt, pedig csak jobb létre szenderült. Alatta a mélyben áll a háza. Onnan ösvény vezet fel közvetlenül, aminek a neve Franz Rieger Steig. Felmegyek hát a favágó kis keresztjéhez. Vizet viszek a kis virágnak, hogy megfoganjon a földben. Tüzet viszek egy gyertyával, hogy „megfoganjon” ...a MAG.

 

Ezt az írást szeretettel ajánlom nagyapám emlékének.

 

Veitsch, 2011-03-25