Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lássátok meg a Szépséget az elmúlásban!

2010.05.14

    

Poláris világhoz szokott szemünk mindent szétválaszt, mindent viszonyít valamihez. Mi a szép, mi a csúnya? Mi a régi és mi az új? És hogy jön ehhez a születés és a halál? Erről szeretnék most írni. Bár teljességében átadni nem tudom Nektek, mert a szépet is és a csúnyát is mind másként látjuk, mivel mindig egyedivé teszi a megélt saját tapasztalat. Élményeink hatása alatt viszonyítunk és kap értelmet, megnevezést, jelzőt minden, és válik így számunkra valamilyenné ez a valóságnak nevezett világ. Mi tesszük olyanná, amilyennek látjuk, azaz mi teremtjük.

A születést szerencsés esetben általában jónak, szépnek, örömtelinek véljük, mert a kezdet, a tavasz, a fény, az új, a gyarapodás, az új eséllyel kezdés reménye jelenik meg benne. Az újszülött színe a fehér, a tisztaság jelképe. A fehér színben azonban benne van mind, az összes szín! Így az maga a teljesség! Hogy milyen az élet? Ki-ki válaszolja meg magának. Az elmúlás? A magyar azt mondja: „bevégezte”… és hagyományosan szomorúság, siratás, veszteség, hiányérzet, remény helyett félelem, kilátástalanság, elveszettség, fájdalom társul hozzá, és külsőségében megjeleníti a temérdek vágott, azaz elpusztított, gyorsan múló virág. Színe a fekete. A széphez, a jóhoz semmi köze, inkább a csúnya, a rossz jelzővel azonosítjuk.

A szép és a csúnya, ahogy a és rossz is, ugyanannak a két oldala. Egyetlen földi pillanat alatt válhat a jó rosszá, a rossz jóvá számunkra, ha egy változás folytán más értelmet kap, átértékelődik. A szép a csúnyához képest szép, de csak nekem, csak abban a pillanatban, ahogy akkor éppen én látom, élem. Végső soron, ha így megváltozhat, ha nézőpont kérdése, ha ennyire viszonylagos, akkor a kettő ugyanaz, máshonnan nézve.

A születés-élet-halál csak az elme számára különül el, ami a bal agyfélteke szétválasztó műve. Az agyunk és a gondolkodás műve az is, hogy van idő, van földi időszámítás és aszerint így megkülönböztetjük az élet kezdetét, a születést és az élet végét, a halált. Pedig ez is Egy és ugyanaz. Az élet, amit mi annak nevezünk, a teljes lét egy rövid szakasza, egy villanás itt az anyagba zárva, így a kezdetek és végek folytonosan követik egymást, s ez mind ugyanaz, ez mind Egy, vagyis annak az Egynek a részei.

88 éves gondozottammal együtt sírunk, együtt nevetünk. Hol gyönyörű, hol pont az ellenkezője. Hol csupa kedvesség és nőiesség, hol durva, bántó illetlenség, s mindez azonnal külsőségekben is megmutatkozik, vagyis ami kiül az arcára, az beszél belőle. Benne már percenként játszik ez, a szépség és ellenkezője, vagy ha úgy tetszik a jó és a rossz váltogatják egymást.

Most egyik kezemet fogja békésen, nem görcsösen. Beszélnünk sem kell olykor. Órák hosszat fogja a kezem. Szemét kinyitja, a szememet keresi. Összenézünk némán, mélyen. Messze járunk, visszatérünk. Énekelek. Pihen. Rám néz. Újra eltávolodik, megint visszatér. Tudom, hogy készül. Tudom, hogy készítik. Azt mondja, nem fél. Magamban imádkozom. Órák hosszat nagyon rosszul volt. Kiverte a hideg verejték, hűvös homlokát simogattam. Nem engedett el maga mellől. A kezemet fogja. Mint akik nagyon régről ismerik és szeretik egymást, szavak nélkül csendben is megértve, ülök az ágyánál. Másik kezemmel kézfejét simogatom. Nemrég krémeztem, masszíroztam élettől elkopott, deformált kezét. Kézfeje sima, puha, vékony bőre már alig-alig véd, szinte leheletvékony, átlátszó. Szemét ki-kinyitja. Simogató kezemről alig bírja levenni a szemét, szinte csodálattal nézi. Gyönyörködik, mélyen a szemembe merül. Tudom hol jár. Tudom mit lát. Ugyanazt, amit én. Látom a Szépséget. Látom a Szeretetet. Látom Őt.

Elmúlás? Ugyan! Születés? Dehogy! Nincs már idő, minden összefolyt. Alig van különbség születés és halál, régi és új között.

Ráncos, erőtlen teste már apad, nem gyarapszik. Elméje gyakorta egy kisgyermeké. Noha pelenkája nagyobb, de épp oly öröm, ha telerakja, mint a szorulásos csecsemőnél. Gügyög, grimaszol, a nyelvét nyújtogatja, ha olyanja van. Gondozás közben a női mell után kapkod, mint a kisgyermek. Nincsenek gátlásai. A neme épp oly lényegtelen, mint a pólyás babáé. Szükségletei az evés-ivás-ürítésre korlátozódnak. Lassan ezek a funkciók is egyre korlátozottabban működnek. Alvásigénye is nagy. Csak fekszik, önállóan állni, menni nem tud. Nagy öröm, ha az ágyban ül vagy az oldalára fordul. Ugye, hogy hasonlít egy babára? Ha kerülném a még és már szót, ami az időre utal, olyan lenne, mintha egy babáról írnék. Még felül, de már nem tartja meg magát. A minap, mikor a kézfejével megtörölte a szemét, majd a kezére nézett, önfeledten, hangosan felnevetett. Mutatta nekem, ahogy a kezét forgatja a szeme előtt, és úgy csodálta, ahogy mozgatta az ujjait, mint a baba, aki épp most fedezte fel a kis kezecskéjét. Közben a majd 9 évtized tapasztalatát őrzi mélyen eltemetve. Bár mindent tud, de már nem bír ülni, állni, menni, magát ellátni… Az újszülött is ezzel a tudással érkezik, csak fel kell nőnie hozzá, hogy a fizikai erő és az idegrendszer összhangja támogassa az emlékezést. Élete során minden helyzetben visszaemlékezik, amikor megold bármilyen feladatot. Gondoljunk csak vissza, amikor nagyot nézünk, ha kisgyermekünknek „olyan jó bemondása” van… Alig beszél még, honnan jön mindez? Gondozottam is általában keveset beszél. Olykor művelt, intelligens nő, igényes, bölcs, okos asszony, szemérmes szűz, pajkos kisgyerek vagy gyermekét sirató anya…máskor egy infantilis gyermek szólal meg belőle, vagy egy mesébe illő gonosz boszorka. Alig van különbség régi és új, születés és halál közt.

Miért is így írjuk párban, régi-új, születés-halál? Megfigyeltétek? Sosem így írjuk: új-régi, hanem így: régi és új, mert a halállal az új élet, a születés veszi kezdetét. De a sorrend végülis mindegy! Mert a kettő ugyanaz! Régi-új-régi-új váltogatják egymást. Csak a földi, evilági anyagi lét múlik el. Az anyagközpontú szemléletmódban a születés az új, a halál a régi, a születés a kezdet, a halál a vég, a születés jó, a halál rossz, a születés fehér, a halál fekete, a születés öröm, a halál bánat stb. A lét, az öröklét, a lélek számára ez lényegtelen. Nincs kezdet és vég, nincs idő, csak a lélek léte – a lét lelke VAN.

Kis gondozottammal forog a szoba. A szemén látom, ahogy a lámpát nézi, de úgy mint a kisgyermek, aki a fűben maga körül forogva bódítja el magát, megállván biztos pontot keres, de a szemét forgatja, mert szédül. Csakhogy a gyermek ezt maga idézi elő, mert élvezi, hogy olyankor átléphet oda, ahonnan alig pár éve érkezett meg ebbe a szépséges gyermektestbe. De ő? Ővele ki teszi ezt? Ő fekszik mozdulatlan, a kezemet fogja és vár. Őt most készítik fel, szoktatják hozzá, hogy hamarosan átléphessen. Hányingere van, de nyugodt az arca. Kérdésemre bólint. Igen, jól esne, ha megmasszíroznám a lábait. Kitakarom az egyiket. Elnézem a valaha szép, fehér csipkés-cipőcskés, puha párnás lábacska helyett ezt… alig hasonlít rá… talán forgott a harmatos fűben vagy piros cipőben táncolt vagy a templomhoz vezető lépcsőket járta, netán az üvegcipő épp ráillett a bál után vagy ritkán viselt fekete cipő szorította egy esős temetésen… úgy 90 éve vagy épp csak az imént? Mindegy. Úgy forgott a szoba vele, hogy hányt is. Azt mondja, nem fél… Fogja a kezem… Magamban imádkozom.

Behunyt szemmel élvezi, ahogy a gyógynövényes kenőccsel masszírozom. Hanyatt fekszik, kinyújtott lábát felemelve tartja. Nem kell tartani, tartom én, drága! Kispárna a trédhajlatba, máris kényelmesebb. Könnybelábadt szemmel néz.

- Emlékszik rám? - kérdezem

- Igen.

- Várt rám?

- Igen.

- Örülök, hogy újra itt lehetek!

- Szeretek veled lenni, örülök, hogy itt vagy! - mondja

- -Köszönöm.

- Olyan messziről jöttél ide hozzám?

- Igen.

- Maradj mellettem! Milyen forró a kezed! Melegszik a lábam. Nagyon jól esik. Ez nagyon jó!

 

Gyönyörű, ahogy átadja magát. Látom a vékony, átlátszó bőre alatt az ereket, ahogy megtelnek vérrel, és áramlani kezd felfele. Jól érzi magát, mosolyog. Majd most is, mint ilyenkor mindig, ha átszellemült arccal pihen a talpmasszázs alatt, oda-odanéz az ajtóra.

A másik szobában van valaki! – mondja - Tessék! Haló! Jöjjön be nyugodtan! Ez csak talpmasszázs, be szabad jönni! - kiáltja ragyogó arccal. Ilyenkor rendszeresen átlép és látogatót fogad. Láthatóan felélénkül, jobban lesz, megszépül.

Betakargatom. Mosolyog. Hálás-csodálkozó szemmel néz rám. Ne menjek ki, maradjak mellette, kéri. Homlokát simítom, haját igazítom. Ígérem, visszajövök. Kimegyek kezet mosni. A szeme az ajtón. Vár. Belépek, megnyugodva behunyja szemét. Az ágy magas széléről csukott szemmel kilógatja a kezét. Mellé ülök. Int, fogjam meg újra.

- Jaj, de hideg a kezed! - lepődik meg.

- Hideg vízben mostam meg.

- Itt jó meleg van! Dugd csak be ide!- emeli meg a paplant. Nevetünk. Együtt. Gyönyörű. Ráncos arcocskájából a pici, fáradt kék szemek megtelnek élettel, szinte megnőnek, úgy néz hosszan a szemembe. A testi érintést már elfogadta, sőt jelzi amikor igényli. Már megköszönni is tud, de kérni még nem. Most is csak annyit mond, halleluja, halleluja, lá-lá-lá… Értem én. Szóval megint énekeljek?

 

„Tavaszi szél, vizet áraszt…” énekelem. Az összes közül ez a kedvence. Nézi a számat, mintha szájról olvasna.

- Szép volt? - kérdezem.

- Nagyon szép! - mondja. – Mit jelent az, hogy „firákom, firákom"?

Elmondom röviden, miről szól a dal és kinek énekeljük azt, hogy „virágom, virágom…” Érti. Tudja. Behunyja a szemét. Már jobban van. Még fogja a kezemet. Kegyelmi állapot. Látom Őt. Szép.

 

Boldog vagyok. Oldalra nézek. Látom a Dunát és a hegyeket. Valami azt súgja, menjek az ablakhoz. Odakint eleredt az eső és a Duna fölött, pont a Duna híd fölött ekkor megpillantom a teljes szivárványt. Alig hiszek a szememnek. Kitartóan marad. Elmerengve nézem. Mindig nagy horderejű pillanatokban jelenik meg. Vajon mit üzen most? A jobb parton a hegyeket fekete felhők borítják. Itt a bal parton ragyogóan süt a nap. Eső és napsütés. Fény és árnyék. Jobb és bal part. Duális világ. És összeköti a szivárvány. Látom Őt. Szép. Köszönöm.

 

2010. május 12. Linz