Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Régi idők - mama és a csibék

2010.05.13

Alszom. Miközben tudom, hogy alszom. Hogy lehet ez? Fordulok álmomban és egy pillanatra felébredek, tájékozódom.

Álmodom. Miközben arra gondolok, na ezt majd elmesélem, ha felébredtem. Vagy csengetnek és az álombeli történetbe ezt beleszövöm. De egy bonyolult történetbe ám, amit elmesélni sem kevés idő. Pedig a csengetésre felébredek és nyomban ki is ugrok az ágyból. Akkor hogy is van ez az idővel? Érzékelések. Az alvás közbeni és álombeli észlelés az ébrenlétben megfoghatatlan, leírhatatlan. Olyankor egészen máshol vagyok. Ott, ahol nincs idő. Egyelőre csak az álomban… és az emlékezésben… egyelőre…

Régebben az öregek és a gyerekek másfajta időérzékeléséről tudtunk csak. Az öregek mondták mindig: olyan gyorsan telik az idő, hogy egyre gyakrabban van karácsony! Közben mi, gyerekek nem értettük. Eleinte a nyári szünet végtelen hosszúnak tűnt. Az időről nem sok tapasztalatunk volt még, a naptárt nem ismertük vagy nem érdekelt. Kisgyermekként csak úgy voltunk, csak úgy éltünk bele a napba, benne a nyárban, jó esetben nagyszülővel, vidéken, rokon vagy szomszéd gyerekek közt, mezítláb a szabadban, szabadon… nem kötött még az idő.

Manapság viszont az idő másként telik és nemcsak a gyerekeknek. Mintha összezavarodott volna. Hol rohan, hol vonszolja magát. Már évek óta tart. Már vagy 10-15 éve érzem. Megváltozott az idő? Megváltozott az időérzékelés? Vagy inkább mindkettő? De jó, hogy van emlékezet! Az érzékelés, a megtapasztalás mintegy dokumentálására… bekerül mind az örök kartotékba… talán regiszter szerint… hogy segítsen a megértésben… így még közelebb kerülni… hogy mi mind… hogy, akik voltunk, vagyunk… és akik majd utána… leszünk…


Idő. A 60-as évek. Akkoriban még rendben peregtek a napok. Idősnek, gyermeknek egyaránt a korának megfelelő normális tempóban. De legalábbis az élet mindenképpen nyugodtabb volt. Sose felejtem el, mikor nagyanyám kotlóst ültetett. Szalmával kibélelt egy nagy vessző kast, belerakott óvatosan néhány tojást. A kotlóst ráültette és leborította egy másik kassal. A kas mindig kitüntetett helyen állt. Se nem tűző napon, se nem árnyékban. Nyugalom kellett neki. Hiszen benne készülődött a csoda, az új élet. Nagyanyám tudta, hány napig kell várni, amikor néhány tojáson már látta a kis repedéseket. Neki volt már fogalma az időről. Mi gyerekek pedig átvettük a várakozás boldog izgalmát. Nekünk nem telt olyan gyorsan. Számoltuk, hányat kell még aludni addig! Nagyon lassan telt. Aztán végre elérkezett a várva-várt este! Az első megrepedt tojás volt a jel. Egykettőre mocorogni kezd majd az összes, figyelni kell. Mama a piacon egy kosár csodaszép sárga pihe-puha kiscsibét vásárolt egy ismerős asszonytól. Estefelé előkerült az öreg, lapos, fekete zseblámpa is. Elemlámpának is mondtuk. Suttogva mentünk a kotlóshoz. Mi, gyerekek vittük a zseblámpát, azzal világítottunk mama lába alá, ő pedig a puha kendővel letakart kosár csibét vitte. A kasnál már csendben, sötétben maradtunk. Mama gyorsan megemelte a kast és gyakorlott kézzel a sötétben becsempészte a kis ártatlanokat a kotlós alá. Amikor mama a kotlósnak inni adott, szabad volt bekukkantani a kasba. Láttatok már csodát? Láttatok már csibét születni a tojásból? Fogtatok már kézbe tojást, amiben belül mozog valami? Micsoda erő kell ahhoz, feltörni belülről és kibújni belőle! Láttátok milyen kis ázottak, szerencsétlenek? És pár óra alatt milyen csodaszépek lesznek? Az első után a többi is megrepedt, sorra bújtak ki a kis ártatlanok. Kotlós anya pedig az örömmámorban nem vette észre, hogy a 10 tojásból úgy 40 csibe kelt ki. Mindet sajátjaként szerette.

 

Érdekes, így tavasz kezdetén mindig jött egy csúnya, hűvös esős 2 hét, mikor a csibék megszülettek. Mama a hátsó konyhában elkerített egy sarkot. Fóliát terített le vagy egy nagy deszkalapot, esetleg linóleumot, deszkákkal kerítést épített. Bekerült a cserépitató is és egy tepsiféle etetőnek. Fűteni kellett rájuk, később már lett infra lámpa, ami lógott fölöttük. Eleinte a csibék olyasmit ettek, amiből lettek. Tömény fehérjét. Főtt tojást morzsoltunk szét nekik, sőt úgy emlékszem friss, gyönge tehéntúrót is. Aztán később ez kiegészült apróra darált, leforrázott, jól beáztatott kukoricával. Érdekes, savanykás illata volt. Az idő repült a csibékkel. Néha egy-kettőre rálépett a kotlós vagy egyszerűen valami náthaféle tizedelte meg őket. De amint a sárga pihéken kis szárnytollacskák jelentek meg, a tavasz is napsütésbe fordult. Ki lehetett telepíteni őket. Nap közben a hátsó udvar mögötti kis zsákutcában a gyönyörű zöld fűre kerültek. Eleinte egyszerűen a bokájára kötött madzaggal egy téglához lett rögzítve a kotlós. Volt elég mozgástere, elegendő zöldje, kicsinyei úgyis csak pár méterre mertek tőle eltávolodni. Erre csak az első napokban volt szükség, amíg megszokta a helyet és a csibéket. Hogy ne legyen gyanús neki a váratlanul nagy szaporulat, vagy ha gyanús lett, akkor ne verje el maga mellől a csőrével a „kakukkfiókákat”,  jó paraszti leleményességgel pálinkába áztatott kenyérrel lett szegény jól megbolondítva. Olyan kótyagos lett tőle, hogy egyáltalán nem bánta, hogy olyan sok gyermeke lett. Mire meg nagyobbacskák lettek, addigra már úgyis megszokta, elfogadta őket. A kotlós, bár nem tud számolni, mégis tudja hogy minden csibe a szárnyai alá bújt-e, amikor veszélyt érez vagy ha leszáll az este. Hát ilyen csodálatosan lett teremtve ez a világ. 

 

1998 óta már mama nincs köztünk. Nagyapám pedig bő fél évszázad óta a frontról sosem tért vissza. Egyik unokatestvére, Illés látta őt megsebesülni. Nem látták többé. Várakozás, reménykedés, kemény munka, és fájdalom… fájdalom… holttá, eltűntté nyilvánítás, jelképes közös sír az elesetteknek…

 

A fiatal özvegy egyedül maradt a három gyerekkel. Az 5-6 évessel és két picivel, akik 2 és 3 évesek. Édesanyám volt a legkisebb köztük. Mama elmesélte, hogy is történt mindez. Még ennyi év után is könnyezve mesélte. A szűk utcában, a kis vert falú házba, a döngölt padlójú konyhába váratlanul törtek rájuk a csendőrök. Sorozás volt, de nagyapám a három pici mellől nem sietett bevonulni. Jöttek érte, vitték… A két legkisebb sírt, fel sem foghatták a történteket. Rudi bátyám a legnagyobb, rajongva szerette az édesapját. Sírt, ordított, hogy ne vigyék el a csendőrök. De azok igen durvák voltak. A gyermek nem sokat értett még az egészből. Mama hiába tartotta vissza, kitépte magát a karjából és az édesapja után vetette magát. Ő viszont, ahogy mama mesélte, hogy elhárítsa a csendőrök durvaságát, egy mozdulattal próbálta volna visszatartani a gyermeket. De őt vitték. A gyermek meg a lendülettől megbotlott a küszöbben és elesett. Csúnyán felrepedt az álla. Egész életében viselte az állán és a lelkében a heget. Sose heverte ki. Viszonylag hosszú élete során mindig csak felejteni akart, végül szenvedélybetegként nyert vigasztalódást. Mama szerint azt hihette, hogy az apja lökte el magától. Majd pedig elhagyta, eltűnt örökre.

 

Mama a család központja lett. Felnevelte a gyerekeit, a fiait nem engedte addig továbbtanulni, amíg szakmát nem szereztek… istápolta a három testvérét, az unokatestvéreit, nevelte a testvérei gyermekeit, a saját és a testvérei unokáit… Sőt, még az enyéimet, a dédunokáit is vállalta már jóval túl a 70 éven. Nagynénémmel ketten odaadóan, sosem panaszkodva, soha semmit fel nem hánytorgatva, bűntudatkeltés nélkül vállalták őket a bölcsődei, óvodai szünetek idejére is. Mindig mondogatta, ha valami baj történt a családban, ha valaki segítségre szorult: amíg én a kezemet emelni bírom, addig nem lesz semmi baj… csak, ha már végleg letettem a kanalat… ha majd nekem kondítanak… (harangoznak). A faluban sokan ismerték Flórica nénit, mamát. Sokan az ismerősök, a szomszédok közül is vagy azok gyerekei, unokái is mamának szólították. Ahogy mi, unokák vagy a dédunokák.

 

Sosem ment többé férjhez. Nem lett élettársa vagy másik férje. A kétkezi nehéz munka, a három gyerek lekötötte. Az ő idejében még a parasztok – ők talán uradalmi cselédek voltak  – gépek nélkül nehezen dolgoztak. A férfiak rendet vágtak. Kissé oldalt, egymás mögött haladva kaszáltak. Egy kaszavágásnyira, hogy ne vághassák meg egymást. Az asszonyok mentek utánuk, markot szedtek. De az asszonyok is tudtak kaszálni. Mama idős korában is, amíg mozogni bírt, kaszálni is tudott…. Hajnalban indultak ki a határba. Akinek csecsemője volt, azt is vitte magával. Élni, dolgozni kellett. A csecsemőt a termőföld szélén félárnyékos helyen helyezték biztonságba. Egy kis homokozónyi helyet körbeástak, kimélyítettek, és mint egy mászókába, bele tették a piciket. A még nem iskoláskorú kislányok vigyáztak rájuk. Egymás gyermekét nem ritkán megszoptatták. Markot szedni sem volt könnyű. Amilyen iramban haladtak a férfiak a kaszával, olyan iramban szedték a markot mögöttük az asszonyok. Mamának fiatal korában is gyakran eleredt az orra vére. Nem lehetett megállni, hajlongani, dolgozni kellett… Olyan 60-65 éves lehetett, amikor epével váratlanul megműtötték. Klasszikus hasi műtéttel. A sebész elámulva mondta, hogy olyan erős a hasfala, mint egy középkorú, fizikai munkás férfié. Könnyen fog gyógyulni. Hála a Teremtőnek, igaza lett. A pici, mozgékony mama 70 évesen a krumplis zsákot még a vállán vitte le a pincébe. A krumplit egyébként augusztus 20.-áig mindig fel kellett szedni a hagyomány szerint. Csak akkor állt el télire... még itt is számít az idő.

 

 

2010.06.14. Linz