Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lélek-jelen-lét

2009.10.11


Érdekes dolog az emlékezés. Olykor napokon belül elhalványulnak az élet látszólag legfontosabb eseményeinek részletei. Néha magukat az eseményeket is elfelejtjük pár röpke év után. Más esetek viszont kristálytisztán megmaradnak, kitörölhetetlenül. Hasonlítanak a tanító álmokhoz. Azokhoz, amik üzennek, tanítanak, nagyon részletesek és éles marad minden részletük az ébredés után is. Ilyen emléke mindenkinek van, csak esetleg nem figyelt eddig rá. Biztos vagyok benne, hogy Neked is volt már ilyen élményed, még akkor is, ha olyan rövid ideig tartott, mint egy szemvillanás, észre sem vetted talán, vagy később azt hitted, hogy ami átsuhant rajtad, nem is volt valóság.

Az alapos Én-ismerethez azonban ezekre figyelni kell. Nem véletlen vagyunk itt most a Földön. Valamennyien komoly, súlyos sorsfeladatok megoldása végett születtünk le ide, és épp ebben a korszakban a Földre. Tanulni. És rengeteg a tanulnivalónk.
 
A halhatatlan lelkünk emlékekből áll. Mi maradna lelkünkből, személyiségünkből, ÉN-ünkből, ha minden emlékünk megsemmisülne? Nem tudnánk ki volt apánk, anyá
nk, eltűnne a gyermekkorunk, semmire sem emlékeznénk az életünkből, mit csináltunk, kit szerettünk, volt-e gyermekünk, bántottak-e, szerettek-e, hol laktunk, mit olvastunk, merre utaztunk, milyen zenékért lelkesedtünk, mitől féltünk, gyávák voltunk-e vagy bátrak, mit terveztünk - s mindebből semmi sem maradna. Arra sem emlékeznénk, hogy mi a zene, a szerelem, a virág, a napfény, a hóesés, a szorongás, a gyász, s egyáltalán, hogy mit is jelent élni. Akkor mi maradna belőlünk? Semmi. Egyszóval semmire nem emlékeznénk. Személyiségünk, ÉN-ünk megszűnne. Kik is vagyunk akkor? Az emlékeink. Az emlékek tesznek minket egy folyamatosan létező valakivé. Az én emlékeimből állok össze én, te pedig a te emlékeidből állsz össze. Ugyanarra az eseményre is másként emlékezünk, mást találunk fontosnak, lényegtelennek, szépnek, csúnyának onnan szemlélve, ahol épp mi magunk vagyunk. Mert az emlékekhez érzések tapadnak. Jó és rossz érzések. Az emlékképekkel felidézzük az érzést is, újrameséljük, újraéljük, mígnem végül kitisztul, letisztul bennünk. Megértünk, megtanulunk általa valamit. A helyére kerül. És ahogy magunkból az emlékhez kötődő rossz érzéseket kitisztítjuk, a mindenségből, a világból is tisztítjuk ezeket a mintákat.
 
Az Én-élmény, a halhatatlan lélek-tudat egyik markáns megjelenéséről írok, emlékeim közt kutatva. Ez az Én-élmény, a bennünk elrejtett isteni lélek felfedezésének élménye olyan emlék, ami meghatározza egész életemet. Hatalmas lépés az önismeret útján. Ha valakiből hiányzik az Én vagyok megrendítő ősélménye, annak hiába idézi Jézus a prófétát: Istenek vagytok!...hiába mondja, hogy ÉN bennetek vagyok! Mert annak semmit sem jelentenek ezek a mondatok. Mert az elkezdi "isten országát" kívül keresni vagy ami még rosszabb, mesteréből bálványt farag, ahelyett hogy felismerné önmagában a csodát. Pedig csak fel kellene önmagában idéznie isteni származásának emlékét, és ehhez hűen kellene élni.

Az ember igazán akkor ért meg valamit, amikor valóságos élményként átéli. Addig a legmélyebb gondolatok, tanítások is élettelen szavak a könyvekben.
Olvassuk, értjük, de nem a miénk.

A történet 22 évvel korábbra nyúlik vissza. Két kislányommal, a két éves és a  három és fél éves lánykáimmal voltam zsúfolt panel lakásunkban. Ahogy visszatekintek, valójában minden nagy, megrázó eseménykor, balesetkor, csillapíthatatlan magas lázkor egyedül voltam velük. Nem volt ott senki, aki segíthetett volna. Vagyis egyedül voltam. Vagy mégsem?

Estefelé gyermekeim mindig rendkívüli módon felgyorsultak. Mintha lefekvés előtt gyorsan bele akartak volna préselni még több játékot abba a napba. Hancúrozásuk, sivalkodásuk felerősödött, fogócskázni kezdtek vagy ugráltak, jókedvük határtalan lett. Olyankor hagytam, hogy szabadon kitombolják magukat, de fél szemmel figyeltem őket, mert ilyenkor "gyakran sírás lett a vége". Fürdetés előtt még gyorsan felcsipeszeltem a karnisra az aznap kimosott függönyt. Emlékszem, fogócskáztak. A kisebb szaladt elöl, a nagyobb mögötte. Sivalkodva nevettek. Szobáról szobára szaladgáltak. A legbelső szobában álltam az íróasztalon a karnis alatt. Az ajtóval szemben az ágy. Egyszerre a sikítás abbamaradt a hátam mögött. Váratlanul. Pár másodperc telt el, pont annyi, amíg gyanús lett a csönd. Lenéztem, és a kicsi ott állt mellettem, sírásra torzult arccal, de lila fejjel, hangtalanul. Leugrottam mellé, de ekkor már tántorgott. Nem adott hangot, de nem is vett levegőt. Felkaptam és rohanni kezdtem át a két szobán, ki a fürdőszobába. Nem vett levegőt, egyre aléltabb lett. A karomban tartottam, kicsi teste egyre jobban elnehezült. Hol öleltem, hol ráztam, de nem vett levegőt. Egyfolytában azt hajtogattam magamban, Istenem, segíts! ne vedd el! kérlek, ne vedd el! ne így! ne most! Közben kiabáltam, vegyél levegőt, itt vagyok, vegyél levegőt! Istenem, segíts! És vizes kézzel simogattam a gyűrött, még mindig sírásra torzult arcocskáját. Nem tudom mennyi ideig nem vett levegőt... Percekig. Nekem óráknak tűnt. Már teljesen elhagyta magát, lógott keze, lába, de nem lélegzett. Könyörögtem. Istenem, segíts! És a kicsi lassan, alig hallhatóan nyöszörögni kezdett. Biztattam: - Vegyél levegőt, itt vagyok, ez az, vegyél levegőt, lélegezz, lélegezz, lélegezz!

Lassan, gyengén, erőtlenül, valahogy nagyon-nagyon távolról, alig hallhatóan nyöszörögve sírni kezdett. A karomban tartottam, ölelgettem, csókolgattam ott a fürdőszoba közepén. A sírás erősödött, majd köhögni és öklendezni kezdett. Enyhén véreset hányt. Nem volt eszméleténél, láthatóan meglepődött, amikor visszatért. Valahonnan egészen messziről jött vissza. Túl voltunk hát rajta. Ahogy kiléptem a fürdőszobából karomban a kicsivel, lerogytam a földre és remegni kezdtem. Úgy maradtunk. Az ölemben feküdt. Sírva imádkoztam. Hálát adtam.

Az alatt a pár perc alatt, amíg az egyre aléltabb gyermeket a karomban tartottam, lezajlott a vele töltött 2 év előttem. Minden öröm és bánat, minden boldog perc és lázas éjszaka, minden szépség és nehézség, minden vele átélt pillanat. És közben olyan erősen és határozottan tudtam, hogy mit kell tenni, hogy utólag magam is csodálkoztam ezen. Valahogy tudtam, hogy nem lesz baj. Olyan erőt éreztem, amit mindig is éreztem válságos pillanatokban vagy hosszabb nehéz időszakokban. Olyankor nagyon józanul tudtam gondolkodni. Vagyis nem is kellett gondolkodni, mert éppen ez az, hogy minden olyan egyszerű lett, csak úgy jött. Szinte magától. Valami - akkor még - megmagyarázhatatlan erő olyankor mindig velem volt. "Nagy volt a lélekjelenléte" - mondjuk, de nem is gondolunk bele, a szavak valódi értelme mögött micsoda nagy igazság rejlik, mit is jelent ez. JELEN-LÉT. Ott volt, jelen volt akkor, amikor nagy szükség volt rá, és ráadásul a jelenben, az itt és mostban, a múlt és jövő közti megfoghatatlan, illékony pillanatban. A MOST-ban. Ez a jelen-lét, a LÉLEK jelenléte emel minket a téren és időn kívülre, ahol önmagunk vagyunk, mentesek a kicsi én vagy ego akaratától, ahol magunk fölé emelkedve egyszerűen Isten nyilvánul meg bennünk. Kívülről, felülről rálátunk saját helyzetünkre, fentről, magasabbról a részletek nélkül minden olyan egyszerű. Fuldokló gyermekemet tartva valaki mintha gondolkodott volna helyettem, bennem, aki ÉN VAGYOK, de mégsem én és én csak tettem, amit sugallt. Ekkor is megszűnt minden és mindenki. Nem volt sem tér, sem idő. Sem én. Csak a gyermek és Isten. És ÉN. Mert valahogy mégis ott voltam én, de abban a pillanatban, amikor elkezdődött a sokk, egyszerre megszűnt a TÉR és az IDŐ, és csak az itt és most volt, a végtelennek tűnő pillanat, mint egy megállított mozifilm, a JELEN, a MOST. Nem féltem, mert Istennel teljes egységet éltem át. Éreztem a jelenlétét és a határtalan SZERETETÉT. És én is határtalanul szerettem Őt és a gyermekemet.

A történet befejezése: a gyermek megbotlott és az ágy végére esett, a fa támlára, a gégéjét ütötte meg. Az ügyeletes fül-orr-gégész orvos tájékoztatott, hogy törés nem történt, de az ütés sokkos állapotot idézhetett elő, ami légzés leállással is járhat. Azt mondta szerencsénk volt. De azért éjjel figyeljem a légzést, mert ha ödéma miatt fulladna, azonnal hívjak mentőt. Nem féltem. Nem lett ödéma. Nem lett fulladás. Utólag is csodálkoztam, hogy valaki mosolygott bennem, miközben zokogtam, derűt és békét sugallt, miközben nagy bajban voltam. Azt üzente, ne félj! Szeress, higgyél, bízzál, mert te nem vagy azonos a bajjal, a balesettel, rálátok, kívül vagyok az egészen, ezért ne félj!    
 
"Ne féljetek! Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig!"
"Ne féljetek! Mert én itt vagyok!"

Köszönöm Istenem.