Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vigasz

2010.05.13

 

Nincs már senki ebben a világban, aki emlékezne arra a napra. Aki ismert engem akkor, olyannak… anyám szíve alatt… vagy újszülöttként…

Azon a szép, reményteljes hétfő hajnalon édesanyám alig 17 évesen vajúdott a szülőotthonban. A család minden tagja nagyon várt már engem. „Száraz szülés” – mondta a jó Kuli doktor – már korábban elment a magzatvíz. Szorult helyzetben voltam. De anyám szíve nyugtatóan, vigasztalóan dobogott. Mintha azt mondta volna: „Csitt, csitt, babám! Nem tart soká! Ne félj! Itt vagyok!”

 

Kora hajnalra jöttem e világra. Meggyötört arcocskám döbbenetet váltott ki Rudi bátyámból, anyám idősebb bátyjából. Vagy talán Tivadar is ott volt, a fiatalabb báty? Reggel elsőként ment meglátogatni imádott húgát és a pici családtagot. Mentségére szolgáljon, nem látott még pár órás újszülöttet. Akkor éjjel 3 baba született. Anyám büszkén mutatta. „Na, találd ki melyik? Amelyik a legszebb!” Hát nagybátyám nem a középsőre bökött volna, aki én voltam. Szerencsére inkább hallgatott. Kérdezte is mamától: ez ilyen csúnya marad? De ijedtsége hamar elszállt, miután óráról órára kerekedett a vajúdásban meggyötört arcom. Azzal ugratott, ahogy kisgyermekké, serdülővé, nővé átváltozásomat követte, hogy olyan csúnya voltam, olyan pisze orrom volt, hogy nem is volt ott a helyén csak két pici lyuk. Valójában mindig nagyon is büszke volt rám.

Június 30. Az első félév utolsó napja. Hét-fő! Maga Gábriel állt a szülőágynál és tartotta mind az anyát, mind a babát, és segített az utolsó pillanatban. Amikor már egy másodperccel sem bírták volna tovább. Senki sem bánkódott, hogy kislány lettem. Akkoriban még ez titok volt egészen a születés pillanatáig. A teremtés titka. Hozzátartozott a várandósság áldott állapotához. Örömteli várakozás. Nem volt műszer, ami a baba nemét kimutatta volna. De nem is gondolkoztak ilyesmiken. Nem éreztem hátrányát, hogy lánynak születtem. Pedig sok családban a fiú a gyerek, a lány az lány. Nálunk nem így volt. Mama szerint nagyapám a két fiú után nagyon-nagyon kislányt várt harmadiknak. Öröme azonban nem tarthatott soká. Alig vehette karjára a kislányát, elvitték a frontra. Odaveszett. Talán vigasztalásként, talán mama fájdalma enyhítésére születtem lánynak. Talán a sors előrevetítette a vigasztalást lány mivoltomban. Mert az édesanyám alig 16 évesen, „korengedménnyel” ment férjhez a faluba érkezett jóképű ügyészhez. Majd alig 6 év múlva ebből az életből váratlanul eltávozott. Magával vitte öcsémet, a meg-nem-született angyalkát. Így maradtam elsőszülött unokaként, lányunokaként vigasztalás. Így lettem édesapámnak is vigasztalója. 

 

Majd 7 évesen olyan új családba kerültem, ahol lánynak lenni továbbra is jó volt. A drága mami mindig mondogatta, ha ez a kislány nem lenne, hogy is bírná ki, hogy férjhez ment az egyetemista lánya. 2 évig neveltek tatival nagy szeretettel. Így lettem „készen kapott” lány unokaként megint vigasztalás.

Új anyukám, amint befejezte tanulmányait, követelt engem. Sose felejtem el. Hisz sorsfordító. Azon a szombaton is jött apu és anyu, hogy vasárnapra hazavigyenek. Ha nem gyerek fülének való témát beszéltek, mami kiküldött a konyhába. De a gyerek, főleg akinek jól fejlett érzékszerve van a változásra, megérzi, ha baj van. Szóváltást és sírást is hallottam. Azt hittem rosszat csináltam és azt tárgyalják, mert mindig megvitatták a nevelésemet. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy hazaköltözöm. Mami nehezen engedett el, ezt éreztem akkor. Ki fogja az ő beteg szívét vigasztalni? Ahogy ő mondta, az ő „rossz” szívét. Pedig kevés embernek van olyan jó szíve, mint neki volt. „Gyere ide kislányom, feküdj mellém, hadd öleljelek. Hajtsd ide a kis fejecskédet a szívemre. Hallod, hogy kalimpál összevissza? Máris jobb, ha te itt vagy. Meggyógyítod mami rossz szívét.„- mondogatta. Így voltam maminak a vigasztalás.

Új anyukámnak nem adott a teremtő saját gyermeket. Édesapámnak nem adatott meg másik gyermek… Vigasztaló lettem megint. Anyu egyetlen lánya lettem. De nem amolyan pótlékféle. Sajátjaként szeretett és szeret mindig. Az alig 15 év korkülönbség miatt vagy másért, de nagyon meghitt, bizalmas, testvéri, barátnői kapcsolatot ápolunk. Bennem fel sem merült soha, hogy nevelőanya vagy ami rosszabb kifejezés, mostoha… Ő angyal, aki megmentésemre született le ide. Kárpótlásul a szülőanyám elvesztéséért. Tudom már és el is tudtam mondani neki: Ő az édesanyám, aki sajátjaként felnevelt. És aki a világra hozott, Ő a szülőanyám. Ők Egyek.

 

A kettős életem megedzett. Összességében csodálatos gyermekkorom volt.

Otthon, a szülőfalumban mamánál 4 évig, majd iskoláskoromtól minden szünidőben még vagy 20 évig, ugyanott… a gyökereimnél, a hagyományaink közt, a vigasztaló, a múltat ápoló, az elfogadó, megengedő szeretetben, az örök és állandó, a sosem változó nagyszülői házban, az emlékek biztonságos megtartó erejében épülve, szabadon…

Itthon, a nagyvárosban iskolaidőben, az új életemben, a befogadó, mindent megbocsátó, a rendre és rendszerességre tanító, a jövőbe mutató, folyamatosan megújuló, de mindig változó, elengedő és mégis megtartó szeretet erejében növekedve, szabadon…

 

Mindemellett rá kellett jönnöm, hogy míg vigasztaltam létemmel másokat, engem is megvigasztaltak. Csak így lehetett kibírni. Mára megértettem, hogy ez az út kikerülhetetlen volt. Mindenkinek. Az összes szereplőnek. Ahogy az is pontosan, szinte puzzle-ként illeszkedik, hogy épp lánynak születtem. És épp akkor és éppen oda. A Kéz, ami a történeteket írta, nagyon jó forgatókönyvíró és kiváló dramaturg. Zseniális és logikus. És nagyon pontos is. Így függnek össze a dolgok. Így vagyunk mind kapcsolatban egymással Őáltala és Őbenne. Mindez hozzátartozott ahhoz a felismeréshez, hogy itt csupán vigasztalásra lelhetünk. Itt a földi életben, a fizikai síkon csak ilyen-olyan vigasztalásokban részesülhetünk. Az igazi vigasz nem itt van. Itt csak vigasztalás és vigasztalódás van, ezzel-azzal. Csupa önáltatás. Aki pedig ezt egyáltalán nem érti vagy nem hiszi, az belehajszolja magát pótcselekvésekbe, pótszereket használ vagy szenvedélybeteg lesz, tovább építi a kötéseket, holott már elengedni, emelkedni kéne, görcsösen ragaszkodik, kapaszkodik személyhez, dolgokhoz, esetleg bálványt imád vagy épp önmagát…

  Ahogy Jókai Anna: Ne féljetek című regényében írja:

„Vigasztalás sok van. De vigasz csak egyetlenegy. Karácsonyeste. A beölelő szeretetben. Amikor megszületett az ítélet a halálerők felett. „Halálnak halála.” Nemcsak a halál elborzasztó felfokozását sugallja. Hanem egyszerű birtokos szerkezetet is jelöl. A halál is meghalhat. Attól a perctől kezdve, hogy megtörtént a Leszületés. Lehetséges föltámadni. Még itt a halál előtt, hogy aztán ott is… Ha megpróbáljuk Őt követni. Ha az agy érezni és a szív gondolkodni tanul.”

 

 

2010-06-13 Linz