Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zarándoklat

2011.03.27


Átmeneti korban élünk és ennek az időnek minden rémes vívódása és fájdalma egyben az emberiség apokaliptikus órája is. Összedől sok minden, ami régi és idejét múlt volt, elpusztul minden, ami hamis vagy nem teljes értékű. A biztosnak hitt szilárd talaj megreped lábaink előtt. Nemcsak átvitt értelemben, de az anyagiakról ismert összes fogalmunk legteljesebb értelmében is. Mélységek tárulnak fel és az ember könnyen azt hiheti, hogy mindennek vége, ha szédülve a mélységbe néz. Mind anyagi léte mélységeibe, mind az emiatti aggódás okozta lelki pánik mélységeibe. De aki felnéz, azelőtt kilátás nyílik Isten felé, és éppen ebben a krízisben találhatja meg az utat hozzá. Ilyen kilátás tárul fel mindenki előtt és akármilyen mélyről is, láthatjuk szemünk előtt emelkedni az ember örök útját, amin fáradt vándorok haladnak a végtelen cél felé, hazafelé.

 

Az "idegen légió"-tól kilépve (Történetek útközben - A szolgálat) több ajánlatot is kaptam. Nem volt kétséges, hogy ezt választom. Megérzés? Máriával már jóval első találkozásunk előtt összekapcsolódtunk lélekben. Vagy mindig is együtt voltunk ezen a helyen? Itt már megkímélnek az égiek az emberi játszmáktól és nem kényszerülök bele olyan helyzetekbe, amik lekötnék minden időmet és erőmet. Valami egészen mást kell tanulnom. Új ápoltam is Mária, az ő édesanyja is, sőt annak az édesanyja is, ahogy a linzi ápoltam is Mária volt. (Történetek út közben menüpont - Lássátok meg a szépséget az elmúlásban, Ruhák a szélben.) Vajon miért ide küldtek? Mi lesz a feladatom?

 

Keresem utamon a találkozások okait és Föld Anya különleges energiájú helyeit, hogy összekössem a Szív Csakrával. Megérezni a hely szellemét. Figyelni, felismerni, megérteni és tisztulni, tisztítani. Mert a mai anyagi és lelki válságnak értelme és célja, mint minden krízisnek, csak a tisztulás, gyógyulás lehet. Fel kell ismerni a lelki tisztulások alkalmait és lépésről-lépésre tisztuló lélekkel megtenni ezt az utat. És ha Isten nem kímélt meg attól, hogy ezt a purgatóriumi utat végigjárjam, ha élek ebben a testben itt és most ezen a Földön, akkor csak a Teremtő Atyával, az Ő útjelzői mentén haladhatok. Az itteni feladat kétségtelenül túlmutat egy idős osztrák asszony éjjel-nappali gondozásán. Bár az sem mellékes, hogyan illesztem a magam részét a Teljesség sokdimenziós képébe, mégis tudom, hogy van még valami. Valami sokkal több, jelentősebb, fontosabb, mint egyéni utam.

"Veitsch". Alpesi falu egy hol csilingelve csobogó, hol zúgva rohanó patak völgyében. Napi sétánk során 4 ízben is átkelünk az egyszerű fa hidakon és utunk közvetlen a patak mellett halad. A falu hófehér középkori templom köré épült. A templom fölött a hegytetőn egy 10 emelet magas kereszt áll. Amint megpillantottam, erős hívást éreztem. Tudtam, hogy hamarosan felkapaszkodok oda. Az alkalmat vártam és engedtem, hogy a jelek vezessenek. Egyik sétánkon megpillantottam a kereszthez vezető táblát. Talán holnap jön el a nap, amikor megkapom a jeleket és felmászok a kereszthez. Igen. Ha holnap is süt a nap, legyen akármilyen nagy a hó, legyen bármilyen hideg, felkapaszkodok.

Másnap korán keltünk. Máriát fodrászhoz kellett kísérnem. Előző napokban sok hó esett, de éjjelre kitisztult az ég és reggel mínusz 11 Celsius fok volt. És mivel nincs véletlen, a fodrászüzlet a hegy lábánál a kereszt alatt, a templom melletti kis utcában volt. Itt láttam meg a feljárót. Gyorsan eldöntöttem, most megyek fel. Van legalább 3 órám. Ki tudja, mikor lesz megint szabad időm, mikor süt megint így a nap, mikor lesz ilyen szép friss a hó, és egyáltalán mi lesz holnap vagy holnapután…

 

 

Elindultam. Hamar ráéreztem a legkímélőbb lépéstechnikára és fáradság nélkül haladtam felfelé a szűz hóban. Közben meg-megálltam gyönyörködni. A templom mögött valamilyen rendház, kolostor épületet láttam. A távolban favágó láncfűrésze siratta a fát. Keveredett a frissen vágott tüzelő savanykás illata a fatüzelés jellegzetes, finom füstjével. Olyan volt az egész, mint valami álom vagy mint a régi karácsonyi képeslapok. Mindehhez zenei aláfestésként szolgált a patak… Gyermekkori emlék volna, azért olyan kedves? Vagy egy korábbi életem? És ekkor feltűnt egy rég eltemetett érzés: szabadság!  

Eleinte lépcsős volt az út, később egyre kanyargósabb lett és mélyen benyúlt a hegy mögé. Valahogy olyankor mindig nehezebb lett a lábam. Már nem látszott a falu, csak köröskörül sűrű fenyőerdő és körben a hegyek. Könnyedén haladtam felfelé, de mikor a hegy mögé kerültem megint nehéz lett a járás. Eszembe jutott, hogy a falu Mária energiájú, a falu fölött a hegy a kereszttel Jézusi. Kitárt karjaival oltalmazón emelkedik a falu fölé, mintha áldást osztana. Ebbe a képbe kapaszkodtam. Mária és Jézus energiáit kell hát egyesíteni? Betöltött a végtelen szeretet mindenki és minden iránt, ami könnyűvé tett, felemelt és vitt. Elöntött a forróság. Ismerős érzés. 

A kereszthez igyekezve gondolataim Isten körül jártak. Vannak, akiket a mai nehéz idők közvetlenül és rövid úton Istenhez vezetnek. Boldog lelkek, mert belső békére találtak, komolyan és bensőségesen tudják ezt élni. Nekik elég csak kicsit önmagukba nézni, hogy megtalálják lelkük mélyén az Istent. Ezt azonban sokan nem tudják megtenni. Nincs idejük rá, nincs nyugalmuk hozzá. Ha önmagukba néznek, ott idegen, új feltörő erőket látnak. Ezek az érzések csak összezavarják őket, eltaszítják Istentől, mondván Ő hagyta el őket, hátat fordított az egész emberiségnek. De az embernek mindig kellett egy biztos pont, hinni valamiben. Az ember az anyagba merülve csak élni akar és úgy beszél, cselekszik, mintha örökre fiatal és erős maradna. Az óriásplakátokról is az örök fiatal tekint le ránk, legyen az pénzbefektetésre vagy az egészség megőrzésére irányuló reklám. Az élet erőit bálványozza a mai ember, mint egyetlent, amiben hinni mer. De a beteg ember félti a legjobban egészségét, ő vigyáz legjobban magára, s a mai ember is azt félti, ami egyre gyengül. Sokat törődik testi erőinek ápolásával, mindent megtesz az egyén és a nemzet erejének fenntartásáért, de ez súlyos tévútra vezethet, ha Istent kihagyja ebből. Ezt tette a korszellem, ami elfordítva Istentől az embert az emberi munkát tette legfőbb értéknek, s azt sugallta, hogy amit az ember elér itt a földi életben, azt csak saját magának köszönheti. És ez az erős mai ember csak a földre néz. Csak a nyers erőt tiszteli és mindenekfölött az élet értékeit félti. Ezért a legtöbb mai ember egyedül áll önmagában. Élete nem más, mint híd partok nélkül, meredek út, amelynek mindkét oldalán az ijesztő semmi tátong. Van, aki a földhöz, mint legutolsó biztos értékhez akar hű maradni, amelynek titkos erőiben bízik, - szép gondolat, divatos is - de önmagában és az Istenhez fordulás nélkül nem elég. Pedig lelke mélyén hinni szeretne benne, mert a lélekben élő örök honvágyat és az adventi vágyat a mai emberből sem lehet kiirtani. 

Ilyen gondolatokkal haladtam felfelé. Meg-megálltam egy színes bogyó, egy különösen szép madár, egy-egy havas faóriás, a szerpentines út nyújtotta újabb és újabb változatos téli tájkép láttán. Figyeltem a hó csillogását, a csendet, az eget. Az egyedüllét és a természet mindig közel hozza Istent. Közben mind sűrűbben meg kellett állnom, mert kifulladtam, de valami egészen furcsa módon. Nem olyan volt ez, mint mikor erős kapaszkodón járok. Azt jól ismerem. Ez egészen más volt. A szívem a torkomban össze-visszakalimpált. Rosszul voltam. Valami megfoghatatlan érzés lett rajtam úrrá. Elveszettség érzés. Mindennek vége érzés. Nem kaptam levegőt, fulladtam, gyenge lettem, nagyon ijesztő szívritmus zavarom lett. Szokatlan energiát éreztem… Erősen nyomott le valami, és azt üzente, egyedül vagyok, senki sem tudja, hogy felmásztam ide... Egyszerre égtem, lángoltam, izzadtam és ugyanakkor majd megfagytam. A kezem a vastag kesztyűben zsibbadni kezdett. Az arcomat csípte a hideg. A szemem a hidegtől könnyezett, de nem volt erőm letörölni. A gerincemen folyt a víz. Ez eddig elég szokványos egy hegymászásnál, de mégis valahogy nagyon más volt. Hirtelen elgyengültem. Mintha lenyomott volna valami óriás. Minden erőmmel azon voltam, nehogy térdre essek, mert, ha nem bírok felállni, megfagyok. Még sosem éreztem ilyet. Ilyet csak valami hatalmastól érezhet az ember, aminek teljesen ki van szolgáltatva. Rám tört egy érzés. Egyedül vagyok és ha bármi történne velem, nincs segítség, nem tudja senki, hogy feljöttem. Eltűnök. Elveszek. Vége. Egy adat leszek egy híradásban. Milyen kicsi is az ember... Milyen hatalmas ez az erő… Már pár méterenként meg kell állnom. És még nem vagyok a felénél sem. 

Újra és újra erőt vettem magamon, hogy elinduljak. Elküldtem a gondolatokat. Pár lépés múlva megint előjöttek. Egyedül vagyok… Újra elhessegettem és az emberekre gondoltam, akik szerte a világban mindig egyedül vannak nélkülözve vagy gazdagon, de mégis egymaguk, s úgy élik le az életüket. Képek villantak fel a magam életéből… láttam magam, ahogy egyedül voltam… de valahogy mégsem voltam sosem egyedül… és ez valami megmagyarázhatatlan… Nyúltam a telefonomhoz, de kit is hívhatnék? Itt a faluban senkit sem ismerek. Az otthoniaknak mit mondhatnék? Csak megijeszteném őket, onnan úgysem lehet segíteni. És egyáltalán hogy lehetne segíteni? Nekem kell vinni a keresztet. Az enyém. Újra jöttek s mentek a nagy szeretet hullámok… az otthoniak, enyéimek, rokonok, barátok, emberek… magyarok.  Olyan gyenge lettem, hogy erősen összpontosítanom kellett, hogy állni bírjak. Hol felkap és emel, hol lehúz-lenyom valami, legszívesebben elterülnék a hóban. Feszülök. Feszítenek. Meddig lehet ezt még fokozni? Mennyit bír ki az ember? …fájdalom… szenvedés... a világ tele van szenvedéssel… emberek milliói szerte a világban ebben a pillanatban is szenvednek… Ha most nem tartom magam, sejtjeimre hullok, s mint egy elpattant gyöngysor pergek le a hegyről odalent mindent beborítva. Ezt a képet látva mintha mosolygott volna bennem valami. Milyen szép is volna így elmúlni ebből a világból, mint színes gyöngyszemek… pattogva, gurulva, mindent elborítva… szinte látom. Észre vettem, hogy az ujjaimat mozdítani sem bírom a hidegtől. Hívhatnám a segélyhívót, de meg se bírnám fogni a telefont. És egyáltalán hogy lehetne rajtam segíteni? Mit is mondhatnék? Hiszen én sem tudom. …Kereszt. Az én keresztem. Csak én vihetem. „…aki föl nem veszi a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám…” 14 stáció… 

Könyörögtem. Istenem! Kérlek, még ne! Adj még időt! Még nem vagyok kész! Még annyi tervem, feladatom van… Ott vannak a szeretteim… és sokan várnak, számítanak rám. Nem hagyhatom cserben őket… Kérlek, Istenem, könyörülj rajtam! Sírtam. Hangosan, teli torokból, ahogy a gyerekek tudnak csak igazán sírni. Nem a hidegtől, nem az erőtlenségtől, hanem mert szenvedtem… az elveszettség érzéstől, a mindennek vége érzéstől… mert a fizikai megsemmisülés érzete mellé jött a semmivel sem kisebb lelki gyötrelem. Az Atyám, miért hagytál el engem? iszonyú fájdalma. Isten bocsásson meg nekem a párhuzamért… mert mi az én szenvedésem a krisztusjézusi kálváriához? Az önként vállalt kereszthez? A minden eredendő és szerzett bűntől mentes isteni személy áldozatához, a minden eredendő és szerzett bűnnel terhes emberiségért…? Istenem! Milyen kicsi is az ember. Milyen kicsi vagyok. Milyen kicsi... Hogy is bírnám el a világ összes terhét, fájdalmát és nyomorúságát?...De hiszen nekem nem is kell mindenkiét! Csak a magamét. A magamét kell vinnem… a magam keresztjét… Ő legyőzte a Gonoszt. A kereszten. Az Ő keresztjén! Ott, ahol a legvédtelenebb, legerőtlenebb volt, ott fegyverezte le a sötétség erőit. Az Ő győzelme az enyém is! Értünk tette! Énértem is tette! Ezért újra és újra hálát kell adni… Ő bennem él. Én Őbenne vagyok! Az Ő győzelme az enyém is! Hiszem-e ezt igazán? Képes vagyok-e, van-e elég hitem, bátorságom újra és újra Őhozzá menekülni a magam kis életében a sötétség erőivel harcolva, a kétségeimmel, reménytelenségeimmel küszködve? Őhozzá, aki tudta és engedte, hogy keresztre feszítsék. Őhozzá, aki utolsó leheletével könyörgött a kereszten azokért, akik keresztre feszítették, akik gúnyolták haldoklásában… „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”  megbocsátani… igen… megbocsátani, szelíden és szeretettel szenvedni, közben azokért imádkozni, akik kínoznak, bántanak, ártanak… Annyi jót tenni, mint amennyi rosszat kaptunk… széndioxidot lélegezni be és oxigénné alakítva lehelni ki… mint a fák… Gyűlöletből szeretetet, meg-nem-értettségből megértést… könyörtelenségből könyörületességet… Mindenkinek mindent megbocsátani azért, mert nekünk minden bűnünk megbocsáttatott a kereszten… EZ a kereszt felmutatása! …és most itt vagyok és már csak egy lépés választ el Tőle! 

Ezek az érzések és gondolatok kavarogtak bennem. A testem megint jelzett. Az az erő mintha megpróbált volna elpusztítani. Feszültem a lent és fent, a víz és tűz között… a mindennel együtt vagyok és a mégis egyedül vagyok között… Mi ez? Ki ez? Ki teszi ezt velem? Istenem, könyörgök adj erőt, hogy folytassam! Az utamat! Tovább! Felfelé! 

Hányingerem lett. Gyenge voltam. Sírtam. És végül eljutottam ahhoz a ponthoz, hogy legyen… Hát legyen… „legyen meg a TE akaratod…” imádkozni kezdtem… „Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben…”  lassan, hangosan mondtam ki minden egyes szót, teljesen átélve a tartalmat is, és nem figyeltem már sem a testemre, sem a lelkemre, csak hangosan, zokogva mondtam az imát... Így bírtam elindulni és meglepetten tapasztaltam, hogy képes vagyok járni, sőt továbbmenni. Mire az imát befejeztem, a fák között megpillantottam a távolban a keresztet. 

Könnyedén felmásztam még a kereszt mögötti hegytetőre is. Egyik fától a másikig ugrándoztam a meredek hegyoldalban az érintetlen szűz hóban, mint egy gyerek. Néztem az alattam elterülő falut. Megkerestem a házat, a kanyargó patakot és örültem az életnek. Imával köszöntöttem a keresztet és betöltött a végtelen béke és szeretetet. Éreztem, hogy a Kéz, amely az események szálait szövi és életem szenvedésektől meg nem kímélt olykor könnyes lapjait írja, mégis egy szerető Atya keze. Ha el is pusztulna minden, van hatalma új világot teremteni. Rábízhatom magam. Ha összeomlott volna egész életem, tud új elindulás elé állítani - és mindehhez mindig elég erőt ad. Megint eszembe jutottak az emberek. A legtöbb ember újrakezdések és nekilendülések után emelkedik fel életének egy-egy magasabb szintjére, ahol új feladatok és ismeretlen területek nyílnak meg előtte. Ilyenkor olykor fájóan egyedül marad, mert úgy érzi nincs mellette senki, aki az övé lenne. Pedig vele van mindig a Teremtő Atya, akire ilyenkor van a legnagyobb szüksége. Egyre magasabbra hatolni, feljebb lendülni, az új feladatok magányát vállalni emberi erővel aligha lehet. De mikor maga az Isten kér tőlünk valamit és az életnek egy magasabb vagy meredekebb útjára helyez, akkor Ő maga erőt is ad mellé, és Ő maga meg is adja azt, amit kíván. Ebbe a hatalmas Kézbe, mely világokat tart fenn és az élőlények millióit mozgatja, beletehetünk mindent. Gondjára bízhatjuk a földi élet minden gondját, terhét. Talán először megrettenünk, mikor megjelenik előttünk a maga teljességében. Kér sok mindent, - adjuk oda neki! Talán ne is használjunk nagy szavakat: ne beszéljünk áldozatról, átadásról. Jobb neki saját szavainkkal őszintén megmondani, hogy magunktól semmire se megyünk és csak arra kérjük, hogy tanítson meg az önátadásra. És eljön a Nap, amikor akaratunk egy lesz az Övével. Akkor leszünk szabadok! De addig „Uram, legyen meg a Te akaratod…” Így élünk és dolgozunk, s hogy miként munkálkodik bennünk az Isten, nem is tudjuk. 

Nem emlékszem hogy jöttem le, talán futottam. Szinte szárnyakat kaptam, mint valami beavatás után. Máriára még várnom kellett, de közben megtudtam, hogy a kereszt neve Pilgerkreuz, aminek jelentése zarándok-kereszt. Zarándokhelyek pedig nem akárhol vannak: különleges energiájú helyeken vagy ahol jelenések, csodálatos gyógyulások fordulnak elő. A kereszt az Ölbergen áll, aminek jelentése Olajhegy... Krisztus az Olajfák hegyén? A kereszt Friedheit,  azaz a Szabadság szimbóluma... Ki és mi adhat csak egyedül szabadságot? 

Ha eljutottál eddig az olvasásban, kérlek, mondd el most halkan a Miatyánkot, minden egyes szót értve és mélyen átérezve.

Úgy legyen.

 

 

 

Kép

 Kattints a képre!

 

Veitsch, 2010.11.30.